Kisgyermekkorig
A születéstől 2 és fél éves korig tartó csecsemőkorban a család szerepe tulajdonképpen abszolút, hisz a csecsemő életben maradása függ a szüleitől, minden szempontból rájuk van utalva. Az első valódi érzelmi kötődés kialakulása körülbelül 3 hónapos kor körül a szociális mosoly megjelenéséhez fűződik. Az egy éves csecsemők, ha bármi ismeretlennel (személy, tárgy, külső környezet, helyzet) találkozik, annak megítélésében szülei arckifejezése alapján tájékozódik. Ez a szociális referencia mutatja meg számára, hogyan is reagáljon az új dolgokra. Amennyiben szüleik mosolyognak, ők is megnyugszanak, ám ha az anyjuk aggódni látszik, a gyermekek óvatossá, bizalmatlanná, sőt nyugtalanná válnak. Tehát ebben a korban a világot a szüleik értékrendje alapján kategorizálják. Ebben a korban már egyre több szót ismernek, így már szüleik szóbeli visszajelzéseit is megértik, és többnyire az utasítások szerint cselekednek. Két éves kor körül az új énkép kialakulásával a gyermek már képes önmagát megkülönböztetni másoktól. Igyekeznek a családjuk normáit betartani, utánozzák viselkedésüket. 18-24 hónapos korukban gondolkodásuk fejlődésének, az új énkép kialakulásának köszönhetően megjelennek a másodlagos érzelmek (pl. zavar, bűntudat, irigység, büszkeség stb.) is. Ezek fontosak lesznek a gyermek későbbi szociális fejlődésében.
Kisgyermekkor
A 2,5–6 év közötti kisgyermekek a társas fejlődés során egyrészt egyre erősebben kapcsolódnak környezetükhöz (először a családjukhoz, később a tágabb környezetükhöz), másfelől elkülönülnek attól, kialakul önazonosság-tudatuk, fejlődik személyiségük. A szocializáció folyamatában a kisgyermek megtanulja a családi, majd társadalmi normákat, értékrendet. Ehhez először azonosulásra, identifikációra van szükségük. Kezdetben a gyerekek mindenáron meg akarnak felelni szüleik elvárásainak. (Ez a szoros kötődés később lazulni fog, és a pubertáskorban már megindul a leválási, elszakadási folyamat.) A szülők azt szeretnék, ha gyermekük nem csak megtanulná a viselkedési szabályokat, hanem azonosulna is azokkal. Tehát nemcsak a szülő kedvéért legyenek jók, hanem belső igényből fakadóan. A kisgyermekeknél általában négy éves korukban alakul ki a személyes identitás, de az önmagukról alkotott képük ekkor még túlságosan pozitív. (’A csúnya, rossz dolgokat sosem ő csinálta, hiszen ő jó és szófogadó gyerek.’) A szociális normákat a jó és rossz viselkedés fogalmát a kisgyermekek szüleiktől tanulják meg. A korszak vége felé viszont már ez a külső, szülői szabályozáson alapuló heteronóm moralitás átalakul belső indíttatású, autonóm moralitássá. Ekkor már a gyermek átlátja és időnként meg is kérdőjelezi a szabályokat.
Iskoláskor
A gyermekek növekedéséneknek velejárója, hogy szüleikhez fűződő kapcsolatuk számos vonásában változáson megy keresztül. Az elsajátított ismeretanyag és a gyakorlás mindinkább lehetővé teszi számukra, hogy megpróbálkozzanak az önálló cselekvéssel és véleményalkotással. A prepubertás korba lépve kezdetét veszi a szülőkről való érzelmi leválás is. Kisgyermekkorban a szülők a gyermek legközelebbi, legintimebb társai, viselkedésük és cselekedeteik elsőszámú példaként szolgálnak. Az iskoláskorban ez az elsődlegesség már nem annyira hangsúlyos. A gyermek, aki nemrég még fenntartás nélkül fogadta szülei és nevelői véleményét, elvégezte utasításaikat, most kritikával szemléli ezeket, sőt esetenként szembe is fordulhat velük. Azonban a szülők is másként gondolnak a már iskoláskorú gyermekükre. A rajongó szeretet mellett elvárásaik is lesznek. Azt szeretnék, ha a csemetéjük jól tanulna, és rendesen, tisztelettudóan viselkedne az iskolában, illetőleg általában véve is a felnőttekkel szemben. Az ilyen elvárásokat természetesen a gyermek gyakran érzi tehernek, és igyekszik kibújni a rárótt kötelezettségek alól. Családonként változó annak mértéke, hogy a gyermektől milyen korban milyen teljesítményt várnak el, de az iskola rögzített követelményrendszere általános érvényű szintet követelve hangolja össze a fejlődést.
Serdülőkor
A családi kapcsolatokban serdülőkor legáltalánosabb változása a szülőkről való érzelmi leválás, és az önállóság fokozódása a szellemi és gyakorlati dolgokban egyaránt. A fejlődés korábbi szakaszaiban a szülőkről vett minták voltak hangsúlyosak a gyermek személyiségében és értékrendjében, továbbá a legközelebb álló, legintimebb társ szerepét is a szülők töltötték be. A serdülő korú fiatalok azonban sokat vannak távol szüleiktől, az iskolán kívül is egye több időt töltenek együtt kortársaikkal, így elsősorban az ő társaságukban szerzett tapasztalatok és élmények válnak meghatározóvá. Az eltávolodással együtt gyakran megjelenik a szembefordulás. A szülői féltést, aggódást a serdülő gyakran tehernek érzi, úgy véli korlátozzák szabadságát és jogait. Konfliktusok forrása lehet, hogy elvárják az ilyen korú fiataloktól, hogy felelősségteljesen és kötelességtudóan végezzék feladataikat, miközben más tekintetben még mindig gyermekként kezelik őket. A nehezen feldolgozható kettősség dühöt és ellenállást válthat ki. A legoptimálisabb módja lehet a kapcsolat átrendezésének, ha a szülő–gyermek viszony egy kölcsönös tiszteleten és megértésen alapuló, felnőttesebb barátság formáját ölti fel.
Kapcsolódó információk:
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
