Családszerkezet és kultúra
A családi környezet határozza meg legközvetlenebbül a kisgyermekek fejlődését. Bár a tágabb környezet, a társadalmi berendezkedés, a közintézmények, a média is hatással van e fejlődésre, a család szerepe vitathatalanul a legnagyobb. A szülők egyrészt úgy befolyásolják gyermekük fejlődését, formálják személyiségét, hogy viselkedésére különféle válaszokat adnak, illetve bizonyos értékeket hangsúlyoznak, valamint különböző viselkedésmintákat nyújtanak. De befolyásolják azzal is, hogy szabályozhatják, milyen környezeti tényezőkkel kerül érintkezésbe a gyermek (pl. milyen tévéműsorokat nézhet, milyen gyerekekkel járhat, milyen nyilvános helyekre jár a család együtt stb.). A család szó hallatán a nyugati civilizáció tagjaiként rendszerint a két szülő – egy vagy több gyermek csoportra gondolunk. A huszadik század nagyobb részében az iparosodott társadalmakban ez a családmodell volt a jellemző, és így van ez napjainkig. A szociológusok ezt a modellt nukleáris családnak nevezik. Azonban tévedés lenne azt hinni, hogy a világon ez a modell az általános. Hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a Föld népességének döntő hányada nem iparosodott, hanem fejlődő országokban él, ahol nem ez a családmodell az uralkodó, hanem például a nagycsalád, vagy éppen a többnejűség. (A nagycsalád egyébként a nyugati civilizációra is jellemző volt a huszadik századot megelőzően). Az eltérő családszerkezetben felnövő gyerekek pszichológiai fejlődése, amellett, hogy számos ponton alapvetően megegyezik, számos eltérést is mutat. Kutatók megfigyelték például, hogy egy alapvetően agrár jellegű társadalomban élő afrikai törzsben, ahol többnejűség van, a gyermekek többször adtak tanácsot, vagy nyújtottak segítséget másoknak, mint az amerikai kertvárosi környezetben élő gyermekek. De japán és amerikai kisgyermekek körében végzett összehasonlító kutatás is hasonló eredményre vezetett. Megállapíthatjuk tehát, hogy az adott társadalomban alapvetőnek elfogadott értékek, a társadalom kultúrája, illetve az ennek függvényében létrejövő családszerkezet alapvetően meghatározza a gyermekek érzelmi fejlődését.
Efogadó szülők
Ha a fejlett Nyugaton létező gyermeknevelési szokásokat vizsgáljuk, a szülőket sokféleképpen csoportosíthatjuk. Az egyik legáltalánosabb csoportosítás szerint megkülönböztethetünk elfogadó, illetve elutasító szülőket (Eleanor Maccoby és John Martin amerikai kutatók nyomán.) A csoportosítás két szempont alapján történik: az egyik, hogy a szülő mennyire korlátozza, illetve mennyire engedi önállóan gondolkodni a gyermekét, a másik pedig, a szülőnek a gyermek iránt mutatott érzelmi intenzitása (vagyis mennyire szeretetteljes, illetve közömbös iránta). Ez alapján az elfogadó szülő inkább irányítja gyermekét, mint utasítja, és gyermekét sokkal inkább kezeli partnerként, akivel viszonya a kölcsönös együttműködésen nyugszik (a gyermeknek adott utasításokat pl. magyarázattal kíséri).
Elutasító szülők
Az elutasító szülő tekintélyelvű nevelési módszert követ: a szülő-gyermek viszony számára feltételezi a gyermek feltétlen és abszolút engedelmességét, amit önmagában való erénynek vél. Gyermekére inkább alárendelt alanyként, mint partnerként tekint, ezért viszonya vele nem annyira kölcsönös, inkább alá-fölé rendelt. A testi fenyítést is szívesebben használja a nevelésben, és nem híve gyermekkel való „alkudozásnak”, vagyis tárgyalásnak, megegyezésnek. A jeles szociológusok kutatásainak eredményeként létrejött információkhoz talán hozzátehetjük: rendkívül sajnálatos, hogy míg például az autóvezetés csak hosszas elméleti és gyakorlati képzés, valamint orvosi vizsgálatok után lehetséges, gyermeket mindenféle előzetes képzés vagy vizsgálat nélkül bárki, és ami a legfájóbb: bárhogyan nevelhet.
Kapcsolódó információk:
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
