Tananyag választó:
Személyiségvizsgálat
Jegyzet szerkesztése:
Vizsgálati módszerek
Eszköztár:

Skálázás

A modern társadalmakban egyre fontosabbá vált, hogy bizonyos intézmények, vállalatok egészen pontos képet kapjanak arról az egyénről, aki hozzájuk be akar lépni. Ez történik felvételi eljárások során egyetemre, főiskolára, de már a munkáltatók is régóta tesztelik leendő alkalmazottjaik bizonyos képességeit. Ezek a tesztek a jelölt egyéni különbségeit, egyéni karakterjegyeit emelik ki: az intelligenciát, bizonyos személyi képességeit, mint a vezetői rátermettség, vagy a kommunikációs készség. Egy jó tesztnek két követelménynek kell eleget tennie: legyen megbízható és érvényes. A megbízhatóság egyik garanciája az időbeli stabilitás: ha a tesztet egymás után többször is megismételjük, az eredmények nem térnek el nagyban egymástól. A belső konzisztencia pedig azt jelenti, hogy a tesztkérdéseket úgy kell összeállítani, hogy azok ugyanarra a képességre kérdezzenek rá. Vannak azonban olyan esetek, melyeket nem lehet objektíven, számítógépes kiértékeléssel mérni, mint mondjuk egy esszét. Ekkor az objektív eredményért a bírálóközi megbízhatóság a felelős: ha több bíráló is megerősíti a kapott értéket. A teszt érvényessége azt jelenti, hogy egy vizsgálat kérdései, feladatai úgy vannak összeállítva, hogy azok valóban a megcélzott tulajdonságot vagy képességet mérik. Egy teszt érvényessége bizonyos esetekben vizsgálható a tesztpontszámok valamely külső kritériummal történő korreláltatásával. Ezt a korrelációt érvényességi együtthatónak nevezik. A tapasztalati érvényesség az, amikor a teszteredmények valóban korrelálnak a munkában vagy az iskolában nyújtott teljesítménnyel. S amikor a kutató egy elméleti fogalmat akar mérni, akkor sokszor ütközik az ún. kritériumproblémába: nincs külső szempont a teszteredmények objektív méréséhez, ezért ezt a tulajdonképpeni kutatási folyamat során végzik. A kutató az elméletet egyaránt használja az eszköz konstrukciójában és az elméletből következő előrejelzések kialakításához, s így jut el a konstruktív érvényességhez. A skálázós módszert Binet vezette be 1905-ben Franciaországban a kormány kérésére. Mivel ugyanis minden gyereknek iskolába kellett járnia, olyan módszerre volt szükség, ami biztonsággal méri a különböző intellektuális képességeket, hogy mindenki a felfogásának megfelelő odafigyelést és segítséget kaphasson. Binet bevezette a mentális kor fogalmát: a teszteredmények alapján kapott intellektuális képességek egy skálán elhelyezve egy bizonyos életkor szellemi érettségének felelnek meg, ami nem feltétlenül esik egybe valós életkorral, lehet nála alacsonyabb, de magasabb is. A Binet által eredetileg alkalmazott teszttételeket Lewis Terman, a Stanford Egyetem munkatársa ültette át amerikai gyerekek számára. Standardizálta a teszt felvételét, és több ezer gyerekkel felvéve meghatározta az életkori normákat. A Binet-teszt stanfordi változatát 1916-ban publikálta, ezt nevezzük manapság Stanford–Binet-intelligenciaskálának. Ez a teszt az egyik legismertebb és leginkább alkalmazott teszt lett, s kora ellenére ma is az egyik legelterjedtebben használt pszichológiai teszt. Terman vezette be továbbá az intelligenciahányados (IQ) fogalmát – a német pszichológus, Wilhelm Stern nyomán. Ez az intelligenciát az életkor (ÉK) és a mentális kor (MK) korrelációjából vezeti le: ha a kettő egybeesik, akkor az IQ = 100. Ha ettől felfelé van eltérés, akkor a személy érettebb szellemileg kortársainál, ha lefelé, akkor elmarad tőlük. Ezek a tesztek gondolkodási és problémamegoldási képességeket mérnek, egyre nagyobb nehézségi fokon. Mára azonban már olyan képességek is helyet kaptak az intelligencia fogalmában, mint a verbális gondolkodás, az absztrakt-vizuális gondolkodás, a számolás és a rövid távú memória, valamint megjelent az érzelmi intelligencia fogalma is. David Wechsler később alkalmatlannak találta a Stanford-Binet-féle tesztet egyrészt a felnőttek vizsgálatára, másrészt elégedetlen volt azzal is, hogy ez a teszt csak a különböző verbális képességeket méri. A Wechsler-féle felnőtt-intelligenciateszt két részre, egy verbális és egy performációs skálára oszlik, így tehát az összesített IQ-érték mellett e kettő külön pontértéke is megkapható. Még erősebb bírálatot fogalmazott meg a jelenleg használatos tesztek ellen Howards Gardner, aki szerint legalább hat olyan intelligenciafajta létezik, amelyek egymástól független, elkülönült rendszerként működnek az agyban a saját szabályaik szerint. Ezek a következők: a nyelvi, a logikai-matematikai, a téri, a zenei, a testi-kinesztéziás és a személyes intelligencia.

Kérdőíves eljárás

A legtöbb személyiségteszt nem arra épül, hogy az egyének közvetlenül mutassanak rá bizonyos személyiségjegyeikre, hanem inkább kérdéseket tesznek fel, melyek különböző helyzetekre adott reakciókra kíváncsiak. Az ilyen ún. személyiség-kérdőívek azt kérdezik meg például, hogy a személy mennyire ért egyet olyan állításokkal, hogy „Szívesen járok társaságba, és ismerkedem új emberekkel”, vagy „Alapvetően nem értek egyet a nemi/faji diszkriminációval”. A kérdőív tételei bizonyos személyiségjegyeket példáznak, melynek alapján a válaszadót be lehet sorolni valamilyen kategóriába. A legtöbb személyiség-kérdőív első változatát kidolgozójának a személyiségvonásokról alkotott elmélete alapján állítják össze, és később ezeket a tételeket vagy megtartják, vagy kihagyják a végső változatból aszerint, hogy jól korrelálnak-e az azonos skálához tartozó többi tétellel. A kérdőív előzetes változataiban gyakran nagyon sok tételt szerepeltetnek, és azokat sok-sok emberrel kitöltetik. Válaszaikat ezután faktoranalízissel elemzik, hogy meghatározzák, a tételek mely alcsoportjai korrelálnak egymással, és hogy a tételek valóban ahhoz a vonáshoz tartoznak-e, amelyek mérésére eredetileg tervezték őket.

MMPI-próba

A személyiség mérésére készült egyik legnépszerűbb kérdőív az ún. MPPI-próba (Minnesota Multiphasic Personality Inventory), mely a kritériumrögzítő módszerrel készült. A teszt több, mint 550 tételt tartalmaz, s mindegyik egy-egy attitűddel, érzelmi reakcióval, testi vagy pszichológiai tünettel, valamint élménnyel kapcsolatban fogalmaz meg állítást, amit a vizsgálati személy igaznak, hamisnak ismer el, vagy azt válaszolja, hogy „nem tudom”. Néhány ilyen állítás: • Sohasem vállalkozom veszélyes dolgokra. • Ritkán álmodozom napközben. • Anyám és apám gyakran engedelmességre szorítottak még akkor is, amikor szerintem semmi okuk nem volt rá. • Van, amikor a gondolataim gyorsabban futnak át a fejemen, mint ahogy ki tudom őket mondani. A megállapításokat nem elmélet alapján válogatták, hanem több száz mondatot adtak oda egyéneknek, akik nem illeszkedtek a normalitás konvencionális fogalmához, azaz a teszttel eredetileg a különböző abnormális eseteket szűrték ki. Később dolgozták ki a Kaliforniai pszichológiai kérdőívet (California Psychological Inventory, CPI), mely alkalmas volt már normális személyek mérésére is, noha több állítást is az MPPI-ből vettek át.