Tananyag választó:
Az alaklélektani iskola
Jegyzet szerkesztése:
A szerveződési törvények az észlelésben
Eszköztár:

A jó folytatás és a zártság

A jó folytatás perceptuális szervező elve az az észleleti tevékenység, melynek során hajlunk arra, hogy a látvány felbontása során a legegyszerűbb tagolással éljünk: nagy felületeket és éles színeket különítsünk el egymástól kisebb, árnyaltabb megkülönböztetési szempontok helyett. A zártság elve szerint pedig az észlelés zártságra törekszik: zárt alakzatból nem könnyű kibontani a részt; az egészé szerveződésben a figura térben zárt jellege is fontos támpontot jelent.

Közelség és hasonlóság

Az alaklélektani iskola (vagy német nevén: Gestaltpsychologie; Gestalt – alakot jelent) megalapítója Max Wertheimer volt. A klasszikus filozófiai és pszichológiai elképzelésekkel szemben azt állította, hogy az észlelés nem egyes, pontszerűen elkülönült észleletek szintézise révén megy végbe, hanem mindig egész alakokat észlelünk, amelyeket nem összerakunk, hanem eleve egészként kerülnek érzékszerveink elé. Tehát ha például egy könyvet látok az asztalon, akkor nem a geometria szabályai szerint, pontról pontra (a borító alsó sarkától a felsőig, majd átfogva az egész felületet, s végül hozzáadva a színt) haladva jutok el a könyv látásélményéhez, nem konstruálok érzékelő apparátusom segítségével, hanem rögtön maga a könyv, mint észleleti egész jelenik meg előttem. Wertheimer tehát az egész elsődlegességét fogalmazza meg a részletekkel szemben; az élmény nem a részekből indul ki és épül fel utólag, hanem épp ellenkezőleg, már kezdetben globális benyomás alakul ki, s ebből utólagos tagolódás során rajzolódnak ki az összetevők (dallam C-dúrban vagy Fisz-dúrban egy közös hangot sem tartalmaz, mégis ugyanaz). Az új pszichológiának olyan szervező elveket kell feltárnia, amelyek az egészleges élményért felelősek, s nem az a dolga, hogy az elszigetelt alapelemek után kutasson. A kezdeti korszakban a megismerő folyamatok – észlelés, emlékezet, problémamegoldás – dinamizmusát vizsgálta, majd a motivációs mechanizmusok következtek. Wertheimer a mozgásészlelés tanulmányozása kapcsán jutott erre a felfedezésre. Azt kutatta, miként lehetséges az, hogy az állóképek meghatározott gyorsaságú vetítése bennünk a mozgás benyomását kelti. A mozgásbenyomás sajátos egész alak, amelyet bizonyos fiziológiai folyamatok hoznak létre. Az észlelés maga pedig bizonyos szerveződési törvényeknek engedelmeskedik, melyek a következők: a közelség elve; a hasonlóság elve; a jó folytatás elve; a zártság elve és a közös sors törvénye. Ezek közül a közelség elve azt jelenti, hogy az egymáshoz közel lévő elemeket egy csoportba tartozónak érzékeljük, a hasonlóság elve pedig azt mondja ki, hogy az egyforma vagy hasonló elemeket is összefüggő egészként fogjuk fel. Ezek a perceptuális csoportosítási elvek azonban nem csak a látásban, hanem más érzékszervi észlelések esetén is szervező erőként hatnak: a hallás során is egységként észleljük az egymáshoz hasonló hangtartományban megszólaló dallamokat.

Közös sors

A közös sors szervező elve szerint az egymással összehangoltan elébünk kerülő látványt egységnek érzékeljük: az autót nem észlelem a sofőrtől függetlenül, akinek talán csak a fejét és a kezeit láthatom, s ha vonatban utazom, akkor magamat is a vonatfülke részeként fogom fel, útitársaimmal együtt.