Tudat

A tudat minden látszólagos magától értetődősége ellenére mégis a pszichológia problematikus fogalma. Az a meghatározás, mely szerint tudatosságot jelöl, korántsem meríti ki egész tartományát. Inkább egyfajta funkcióként lehetne körülírni, mely a következő dolgokért felelős: képes arra, hogy önmagunkat és környezetünket folyamatosan kövessük, azaz le tudjuk képezni érzékleteinket, emlékeinket és gondolatainkat, ám kontrolláló funkciója is van, amellyel folyamatosan ellenőrizni tudjuk önmagunkat és környezetünket, s ennek révén tudjuk kognitív és viselkedéses cselekvéseinket elindítani és befejezni. A követés révén figyelmünk megoszlik: a tudat képtelen a beérkező információ-mennyiség feldolgozására, így szelektíven működik: csak arra figyelünk oda, amire vagy megszoktunk figyelni, vagy ami betolakodik mintegy figyelmünk előterébe. Tudatunk bizonyos ingereket előnyben részesít másokkal szemben, más ingerekre azonban nem figyel oda. A kiválasztott információ legtöbbször a környezeti vagy a belső világban bekövetkezett változásokkal kapcsolatos, s közvetlen érdekünk fűződik hozzá. Ha például valaki nagyon szomjas, de föl szeretne mászni egy hegyre, s nincs a közelében víz, akkor aligha lesz képes az előtte álló feladatra koncentrálni: figyelmét eltéríti testi szükséglete. A folyamatos kontroll pedig arra tesz kísérletet, hogy cselekedeteinket a tudatosság és ellenőrizhetőség vezérelje. Noha a pszichológia újabb kutatásai és belátásai már leszámoltak azzal az illúzióval, hogy minden egyes cselekedetünk elszámoltatható lenne a tudatosság szintjén: döntéseink, cselekedeteink jó része nem tudatos folyamatok közreműködését is magában foglalja, sőt igényli. A tervezhetőség és kiszámíthatóság azonban feltétlen a tudatos kontroll jelenlétét igényli: végső soron ez a tudati szint garantálja a felelősséget, amely elszámolni képes múltbeli tettekkel és integrálni képes a jövőbelieket.

Tudatelőttes

Mint fentebb említettük, tudatunk képtelen arra, hogy valamennyi, a külső-belső környezetből érkező ingert befogadjon és feldolgozzon, ezért ezek az ingerek a figyelem szűrőjén keresztül érkezhetnek el a tudatosság szintjére. Válogatunk, mi érdekes számunkra aktuális élethelyzetünkben, és mi nem az.

Farthing írta le a periferiális figyelem egy példájaként az ún. koktélparti-jelenséget (1992): amikor egy zsúfolt szobában valakivel beszélgetünk, nem tudunk valamennyi ott folyó társalgást figyelemmel követni, ám valahogy mégis felkapjuk a fejünket, ha a nevünket említi valaki. Ebből arra következtethetünk, hogy noha tudatunk arra a beszélgetésre koncentrál, melyet mi magunk folytatunk, ám nem tudatos szinten valamennyi ingert regisztráljuk és értékeljük, s így ha közvetlen érdekünk kapcsolódik valamelyikükhöz, akkor ez át fogja lépni a tudatosság küszöbét.

Nem minden olyan élményünknek vagyunk folyamatosan tudatában, melyek elvileg hozzáférhetőek számunkra – ez végső soron rendkívül megterhelő lenne számunkra, és lehetetlenné tenné a tájékozódást aktuális élethelyzetekben. Annak vagyunk aktuálisan tudatában, amire szükségünk van ahhoz, hogy megszervezzük, és kontroll alatt tartsuk cselekedeteinket. Azonban több olyan élethelyzet is adódik a tudatos élet folyamán, amikor látszólag megmagyarázhatatlanul rég felidézett emlékképek válnak hirtelen tudatossá, mikor valami szinte bejelentés nélkül elfoglalja tudatunkat, és aktuális feladatainkat háttérbe szorítja valamilyen múltbeli esemény emléke.

Ennek híres világirodalmi példája Proust Madelaine-süteménye: mikor sok év után újra megízlelte, hirtelen felidéződött benne egész nagyanyjánál töltött gyerekkora, mely addig a tudatosság szinte alatt húzódott meg. Ezeket az újraaktiválható emlékeket nevezzük tudatelőttes emlékeknek. Természetesen nem csupán szeszélyes emlékekről van szó, hanem tanult készségekről is: mondják, aki egyszer megtanult biciklizni, azt már nem tudja elfelejteni, akármilyen hosszú idő után ül újra kerékpárra.

Tudattalan

Valamikor a múlt század elején Sigmund Freud bécsi orvos arra a felfedezésre jutott, hogy ha egyszer nem tudunk minden cselekedetünkről számot adni a tudat fogalmainak segítségével, akkor logikusan feltételeznünk kell valamilyen nem a tudatossághoz tartozó instancia jelenlétét: a tudattalant. Számos olyan jelenségre figyelt fel ugyanis, melyek megmagyarázhatatlanok akkor, ha az embert olyan lényként képzeljük el, mely mindenkor „úr a saját házában”. Elszólásaink, álmaink, magunk számára is megmagyarázhatatlan cselekedeteink vezették őt a tudattalan fogalmának bevezetése felé. Azt feltételezte továbbá, hogy ez a lelki apparátus tartalmazza mindazon emlékeket is, melyek nem idézhetők úgy fel, mint a tudatelőttes emlékek, hanem elfojtás alá kerültek, ám hatásuk nagyon sok tudatosnak feltételezett cselekedetünkön érződik. Ezek az elfojtott emlékek, események soha nem közvetlenül, hanem kerülő úton nyilvánulnak meg: a tisztaságmánia látszólag ártatlan hétköznapi hóbort, ám hátterében súlyos, fel nem dolgozott traumák állhatnak. Lelki betegségeink oka tehát a tudattalanban keresendő, melynek feltárására dolgozta ki Freud a pszichoanalízis módszerét. Freud elmélete az elmúlt száz évben nagyon sok támadásnak és korrekciónak volt kitéve. A legtöbb pszichológus elfogadja a tudattalan fogalmát, ám nem értenek egyet azzal az elképzeléssel, mely szerintük aránytalanul nagy teret juttat érzelmi vonatozásainak.

Éntudat

Az én- vagy öntudat fogalmát a filozófiai elméletek már jóval a pszichológia tudományának kialakulása előtt problematizálták. Egy olyan instanciát értettek rajta, ami egy személy valamennyi észleletét és cselekedetét egységbe képes fogni, és az „én teszem, én gondolom” indexével ellátni. A modern öntudat-koncepciók Descartes híres cogito ergo sum tételére mennek vissza, mely lényegében azt mondja ki, hogy amennyiben bármilyen gondolati tevékenységet (de Descartes korában ezt meglehetősen tágan értelmezve ide értették a kedély megnyilvánulásait és az akaratot is) végrehajtok, akkor ez létezésemnek tanúbizonysága. Ebből következik, hogy létezésem, aktivitásom tudata kísér minden egyes tevékenységet – az elmélet tehát egyértelműen a tudat, az ész aktivitásához és folyamatos önészleléséhez rendel minden cselekedetet, s kizárja a tudattalan lehetőségét. Erkölcsi jelentősége is van az elgondolásnak, hiszen egy saját tetteinek és érzéseinek mindenkor tudatában levő szubjektumot feltételez, aki világosan és elkülönítetten képes saját érzései és gondolatai között rendet rakni. Talán ebből a perspektívából is látszik, mennyire forradalmiak voltak Freud elképzelései megjelenésük idején, mikor a Descartes nyomán karteziánusnak nevezett filozófia utolsó nagy fellángolását élte. Freud szerint az én jóval kevesebbet tud saját magáról, s az analitikus módszer képes arra, hogy feltárja saját mélységeit, ám ez sosem lehet maradéktalan. Az én, vagy ego Freudnál inkább egy közvetítő instancia az ősvalami és a szuperego között. A gyerek fejlődése során ugyanis személyiségben új tartomány, az ego alakul ki (ami tehát nem egy metafizikai, időtlen állandó, hanem az egyén személyes fejlődéséhez kötődő fogalom), amint a gyermek a valóság követelményeit is tekintetbe kezdi venni. Az ego a valóságelvnek engedelmeskedik: az ösztönimpulzusok kielégítésével addig kell várni, amíg a megfelelő környezeti feltételek létre nem jönnek. Az ego lényegében a személyiség végrehajtó szerve: ő dönti el, hogy mely cselekvések megfelelőek, az id, vagy ősvalami mely impulzusai és milyen módon elégíthetők ki. Freud ún. topografikus szemlélete tehát olyan tudatszinteket különböztet meg, mint az id, ami lényegében legősibb késztetéseinket tartalmazza, és az örömelv alapján működik: a körülményektől függetlenül a fájdalom elkerülésére és az örömök azonnali megszerzésére törekszik. A szuperego a társadalom értékeinek és erkölcsi normáinak belső képviselője a topográfia csúcsán, amely magában foglalja az egyén lelkiismeretét és erkölcsi ideáljáról alkotott képét. A szuperego a szülői jutalmazások és büntetések révén alakul ki, s olykor annyira erős lehet, hogy szinte megfojtja, maga alá gyűri az ént a túlzott morális elvárások miatt. Ha valakit gyerekkorában sokat büntettek, szigorú környezetben nőtt fel, akkor felnőttkorában hajlamos lesz az örömelvet alárendelni a szuperego fegyelmének, ami jókora belső konfliktusok forrása lehet. Az én fogalma Freudnál tehát jókora átalakuláson ment végbe a karteziánus öntudathoz képest: flexibilis átmeneti zónává vált, ami érzékeli az id impulzusait, de a valóságelv és a szuperego követeléseit figyelembe véve képes várni kielégítésükkel, finomítani, vagy adott esetben el is utasítani őket.

A tudatról link

Éntudatról link