A környezetvédelem története

Régi őseink, a gyűjtögető életmódot folytató ember ritkán okozott kárt a környezetben. A föld megművelésére való áttérés, az ércek bányászata és a fémkohászat valamint a közlekedés fejlődése egyre súlyosabb környezetszennyezést indított el: először változtatta meg az ember az élővilág élőhelyét, megkezdődött az erdők irtása, a védtelenné váló talajt a szél és a víz elhordta, az alapkőzetig lepusztította. A növekvő népesség egyre inkább a városokban telepedett le. Már az ókorban megjelentek azok a gondok, amelyek ma is környezeti problémát okoznak a nagyvárosokban: szemétkezelés, vízellátás, szennyvízelvezetés, higiéniai kérdések, amelyek azonnali gondokat is okoztak betegségek, járványok formájában. Szükséges volt olyan megoldások alkalmazása, amelyek ma is beletartoznak a környezetvédelem eszköztárába. Rómában a gravitáció elvén alapuló vízvezeték rendszert építettek. Róma Cloaca Maxima - az első zárt szennyvízcsatorna, 2500 éve folyamatosan üzemel.

Az ember és a környezet viszonya a középkorban sem volt teljesen harmonikus: alacsony higiéniai színvonal, fertőzött víz, járványok jellemezték. Tovább folytatódott az erdőirtás, mocsarak lecsapolása, amely az eredeti ökoszisztémák felszámolásával járt Az ipar fejlődésével növekedett a bányászat és kohászat környezetkárosító hatása. A XIV. században I. Edward angol király betiltotta Londonban a kőszén égetését, mert káros hatással lehet a lovagok és felségek egészségére. Magyarországon ekkor született meg Zsigmond király erdőtörvénye is, amely a bányavárosok környékén szabályozta az erdőgazdálkodást. 1543-ban a sziléziai Bunzlau város építette az első szennyvíztisztító telepet és vízművet. A szennyvizet külön területre szivattyúzták. Ugyanakkor új elemként megjelent a vízenergia és szélenergia hasznosítása.

Az ipari termelés gyors ütemű fejlődése (gőzgép, széntüzelésű kazánok) eredményezte, hogy a városok levegőjét kéntartalmú füst és por szennyezte, csökkent a napfényes órák száma (szmog), káros egészségügyi következményei voltak (pl. angolkór), hatalmas mennyiségű ipari és kommunális szennyvíz került a városokon átfolyó folyókba. A tudományos-technikai forradalom hatására a környezeti károk rendkívül rövid idő alatt globálissá váltak: a levegő és a vizek szinte mindenütt elszennyeződtek (pl. vegyipari szennyeződéstől lángoló Missisipi, habfelhővel borított Rajna). Egészségkárosodást (londoni szmog - légzőszervi megbetegedések) és új betegségek megjelenését ( Minamata-kór, Itai-Itai betegség ) vonta maga után.

Minamatában az 1950-es években létesült egy műanyagokat előállító vegyi gyár, mely a gyártáshoz katalizátorként higany tartalmú vegyületet használt. A tisztítatlan szennyvizet a közeli tengeröbölbe eresztették. A halhúsban felhalmozódott a higany és még 15 év múlva is mérgezést okozott. Toyama városhoz közeli bánya kadmium tartalmú szennyvizével öntözték a rizsföldeket. Mindkét esetben, a táplálékláncban halmozódott fel a méreg, s a lánc csúcsán emberhalált okozott. A lakosság ezeket a jelenségeket sokáig a jólét kísérő kellemetlenségeinek tekintette, és nem figyelt oda a talán vészharangot kongató ökológusok jelzéseire.

A környezetvédelem jogi háttere

A közel egy évszázadon keresztül fokozatosan kialakuló környezetvédelmi igazgatási feladatok a védett környezeti tárgyakra vonatkozó más igazgatási feladatokkal összefonódva beépültek már meglévő államigazgatási szervek feladat- és hatáskörébe. Így a környezetvédelem irányítása széttagolódott, a 60-as, 70-es években a földvédelem irányítása a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium, a vízvédelem irányítása az Országos Vízvédelmi Hivatal hatásköre alá tartozott. A különböző minisztériumok, országos hatáskörű szervek környezetvédelmi tevékenységének összehangolására, tevékenységükben az egységes környezetvédelmi követelmények érvényesítése a Minisztertanács feladata volt. 1974-től a kormány javaslattevő, véleményező szerve volt az Országos Környezetvédelmi Tanács. 1977-ben létre jött az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, ami 1985-ig kormánybizottságként működött. 1988-ban minisztériumi szintre emelték a környezetvédelem irányítását, létrehozták a Környezetvédelmi Minisztériumot (KVM). Azóta neve és hatásköre – vízügy ki és beemelése – többször változott. A környezetvédelmi jog a környezet védelmét, konzerválását, tervezett formálását elősegítő jogi szabályok összessége. Tárgya valamely környezeti tény, tartalma az azzal kapcsolatos jogilag elvárt emberi magatartás. Az a célszerűség és ésszerűség, amely a környezetvédelmi jog szabályaiban fejeződik ki, világszerte az 1960-as évektől vált általánossá. A környezetvédelmi jog a környezetet rendszernek tekinti, a jogi szabályozás az ökoszféra védelmének jogi szabályozása. A Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény két helyen is utal az egészséges környezet védelmére. Első helyen az Alkotmány általános rendelkezései között jelenik meg: az Alkotmány 18. § kimondja, hogy a Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez. Az Alkotmány e rendelkezését az 1989. évi XXXI. törvénnyel történő alkotmánymódosítás állapította meg. A magyar alkotmány általában nem megy túl a nemzetközileg elfogadott és csak a követelmények minimumát meghatározó standardokon, mégis rendkívül jelentős eredménynek kell tekinteni, hogy kimondja a társadalom, az egyén jogát az egészséges környezethez. Az egészséges környezethez való jog megjelenik az alapjogi katalógusban is, kifejezetten az állami kötelezettségek oldaláról: az Alkotmány 70/D. § az állam feladatává teszi az épített és természetes környezet védelmét.

Szabályozás és tiltás

A normákon alapuló hatósági szabályozásnak többféle változata terjedt el. Ezek közül az első a nyílt tiltás. Amely gyakorlatilag tisztán hatósági szabályozóeszköz, amely a norma szintje feletti szennyezést jogtalannak tekinti, és a termelő személyt vagy szervezetet tevékenységének megszüntetésére kötelezi. A tiltást általában berzenkedéssel fogadja a közgazdász társadalom, mert túlzottan drasztikus és felesleges beavatkozásnak tartják, amely megzavarja a piaci folyamatokat. Mégis léteznek esetek, amikor a nyílt tiltás alkalmazása a legelőnyösebb módszer. Ha az adott tevékenység vagy termék megszüntetése a cél (például a felhalmozódó szennyezések, mint a DDT vagy a Lindán esetében) vagy a tiltott, ártalmas mellékhatásokat okozó terméknek megfelelő helyettesítője akad (pl. a freont tartalmazó spray-nek a roll desodorok). Helyénvaló a tiltás akkor is, ha olyan tevékenységet tilt, amely egy potenciálisan kisebb környezeti kárt okozó tevékenység folytatását akadályozza. Engedélyeztetési eljárás: a hatósági szabályozás másik formája, amikor az új vállalatok létesítésekor a kivitelezési terveket, az alkalmazni kívánt technológiákat engedélyeztetni kell a megfelelő szakhatósággal, amelyik ha szükségesnek tartja, a kivitelezésre és a későbbi működésre kiterjedő környezeti hatásvizsgálat (KHV) készíttetését írhatja elő, és a működést a környezeti hatások figyelembevételével engedélyezik vagy nem. Esetenként feltételekhez kötik a működési engedély kiadását. Normák állítása, szabályozás: a közvetlen szabályozás leggyakrabban használt eszköze a normaállítás.

Ez a szabályozási forma a következő lépésekből áll:

- a levegő és vízminőségi normák vagy célok kitűzése, az immissziós normák meghatározása,

- az emissziós normák, termékegységre vagy technológiára vonatkozó normák megállapítása,

- a norma betartását ellenőrző monitoring rendszer kifejlesztése,

- a norma betartásának kikényszerítése, a normát megsértők szankcionálása (leggyakrabban bírságolás). A szennyező anyagok kibocsátásának normákkal történő korlátozására kétféle megközelítés alakult ki: az egyik az emissziós normák, a másik az immissziós normák alapján.

Szankcionálás

Szankcionálás: a határértékeket túllépő szennyezők, illetve egyéb kötelező szabályok megsértői bírságot fizetnek. Bírságot azonban csak annak kell fizetni, aki túllépi a norma alapján megengedett szennyezési szintet. Így semmi sem ösztönzi a termelőt arra, hogy a szennyezés-kibocsátást ennél nagyobb mértékben visszaszorítsa. Sőt, mivel a bírságok általában messze alacsonyabbak, mint az okozott kár, vagy a megszüntetéséhez szükséges eszközök értéke, a bírság a norma feletti szennyezés csökkentésére sem kellően ösztönöz sok esetben. Ebből következően lényegesen egyszerűbb és olcsóbb szennyezni, mint környezetkímélő beruházásokat eszközölni.

A környezetvédelmi szabályozás hőskorának tekinthető hatvanas években a közvetlen vagy normatív szabályozás volt az általános. A környezeti magatartás formálására szinte kizárólag ezt a módszert alkalmazták. Azóta hátrányainak felismerése miatt kizárólagossága a szabályozásban megszűnt, a gazdasági szabályozó eszközök fokozatosan teret nyernek.

Az Eu környezetvédelmi szabályozása