A tenger, óceán összetétele, hőmérséklete
Aki nyaralt már tengerparton, érzékelhette, hogy a tengervíz sós. A Világtenger átlagos sótartalma 35 százaléka, vagyis minden liter víz 35 gramm sót tartalmaz. A tengervíz sókoncentrációja azonban területenként igencsak eltérő lehet. A víz sótartalmát elsősorban a párolgás mértéke és a tengerbe jutó víz mennyisége (csapadék, folyóvíz, olvadó jég) határozza meg. Szélsőségesen sós vagy kiédesedő víz azonban csak a zárt beltengerekben alakulhat ki. A tengervíz sótalanítás nélkül sem emberi fogyasztásra, sem mosásra vagy öntözésre nem használható fel. A sótartalom kivonása a jelentős energiaköltség miatt ma még nagyon drága, de az édesvízben szegény, ám energiahordozóban gazdag országok (pl. Kuvait) a tengervíz sótalanításából nyernek ivóvizet. A tenger hőmérsékletét elsősorban a napsugárzás befolyásolja. A víz hőmérsékletének 1 °C-kal való növeléséhez kétszer-háromszor több hőenergiára van szükség, mint a szárazföld hőmérsékletének 1 °C-os növeléséhez, mert a víz fajhője sokkal nagyobb. Ezért lassabban és kevésbé melegszik fel, mint a szárazföld, de sokkal lassabban is hűl le. A tengerek vize úgy működik, mint egy hőraktár, azaz a nyáron lassan felvett hőt télen fokozatosan leadja, és ezzel melegíti a partvidéket, így módosítja annak éghajlatát. A tengervíz felmelegedését ezenkívül a tengeráramlások, a beletorkolló folyók, a jég és a sótartalom is befolyásolják. Éppen a sótartalomnak köszönhetően a tengervíz csak –2 °C körüli hőmérsékleten fagy meg.
Tenger és óceán
A világűrből a Föld nagy része kéknek látszik, ezért is szokták a Földet „kék bolygónak” nevezni. Az óceánok és a tengerek összessége, más néven a világtenger adja a hidroszféra tömegének több mint 82 százalékát. A világtengeren kívül a sarkvidéki és magashegységi jégtakaró megfagyott vize, a tavak és a vízfolyások, valamint a felszín alatti vízkészlet együttesen képezi a vízburkot, vagy idegen nevén a hidroszférát. Jelenlegi ismereteink szerint a vízburok úgy keletkezett, hogy Földünk ősidőben kialakult őslégkörének vízgőztartalma a hőmérséklet csökkenésével lecsapódott. A hatalmas esőzések formájában lehulló víz, pedig kitöltötte a felszín mélyedéseit. Bolygónk vízkészlete szüntelen körforgásban van. A körforgásnak három fő része különíthető el: a párolgás, a csapadékképződés és a visszafolyás. A víz párolgással, párologtatással kerül a légkörbe. A vízpárát a légáramlatok keverik el és szállítják a távolabbi területek fölé. A bolygónkra hulló csapadék legnagyobb része az óceánokba hullik vissza. A víz a szárazföldről felszíni vízfolyások vagy felszín alatt vizek formájában jut vissza a tengerbe. A víz körforgása során évenként megmozgatott vízmennyiség több ezer km3. A levegőbe jutó víz és a lehullott csapadék mennyisége egyensúlyban van. A levegőben lebegő víz nagyjából 9 nap alatt, a folyók vize minden 12 napban cserélődik ki. A Világtenger vizének már 3000 évre van szüksége, hogy folyamatosan vízgőzzé váljék, majd esőként, hóként, folyóként visszatérjen az óceánokba. A Föld 510 millió km2-nyi felületének 71 százalékát víz borítja. Ezt a hatalmas vízfelületet a kontinensek óceánokra és tengerekre tagolják. Az óceánok nagy kiterjedésű és mélységű, önálló medencékben alakultak ki. Közülük a legnagyobb és a legmélyebb a Csendes-óceán; méretei alapján ezt az Atlanti- majd az Indiai-óceán követi. A tengereknek kisebb a területe és nincs minden esetben önálló medencéjük sem. Két nagy csoportra oszthatók: beltenger és peremtenger. A beltengereknek zárt, saját medencéjük van, az óceánhoz többnyire csak keskeny kijárat (szoros) kapcsolja őket. Elhelyezkedhetnek kontinensek között (pl. Földközi-tenger, Vörös- tenger), vagy a kontinens belsejében is (pl. Balti-tenger). A peremtengerek nyitottak, többnyire nincs saját medencéjük, általában csak szigetsorok választják el a nyílt óceántól (pl. Északi-tenger, Kelet-kínai-tenger, Ohotszki-tenger, Japán-tenger). A kontinensek a tenger alatt is folytatódnak. Az enyhén lejtős, általában 200 m-nél nem mélyebb, vízzel borított terület a kontinentális talapzat, ismert idegen nevén a self. Az enyhén lejtős kontinensperem sok helyütt jelentős ásványkincs vagyont rejt (pl. kőolaj, földgáz) amelyek ma már kitermelhetők. Ez a terület a szárazföldtől távolodva a sokkal meredekebb és mélyebb kontinentális lejtőben folytatódik. A mélytenger foglalja el a teljes földfelszín több, mint felét. Domborzatát a mélytengeri síkságok, az óceánközépi hátságok és a mélytengeri árkok teszik változatossá.
A tenegerek, óceánok mozgásai
Már a gyenge szél hatására is emelkedni, süllyedni, fodrozódni kezd a víz felszíne, majd a szél erősödésével a fodrok hullámokká fejlődnek. Bármennyire is úgy érezzük, hogy a hullámokkal a vízrészecskék tovahaladnak, a valóságban csak egy kis körpályán végeznek mozgást. A nyílt tenger hullámai viszonylag szabályosak, a partok közelében azonban a hullámzás megváltozik. A hullámmorajlás a fokozatosan sekélyesedő, lapos partok jellegzetes hullámtípusa. A partra kifutó hullám összeomlik, és már csak a habzó taréj folytatja útját a part felé. A hullámtörés a mély vizű, meredek partoknál alakul ki. A partra kifutó hullámok a partfalhoz csapódnak, és a víz magasra szökik. A tengeráramlások a világtenger tartós, egyirányú, nagy területekre kiterjedő mozgásai, amelyek a felső pár száz méteres vízrétegben mennek végbe. Az áramlások mozgatói a tartósan fújó, egyirányú szelek (az ÉK-i és DK-i passzát, a nyugatias szelek, az ÉK-i és DK-i sarki szelek). Az tengeráramlások kialakulását és irányát a szeleken kívül a víz hőmérsékleti és sótartalombeli különbségei, a kontinensek elhelyezkedése, a Föld forgásából származó eltérítő hatás (Coriolis-erő), és a súrlódási erő is befolyásolja. Az északi és a déli félgömb óceánjainak áramlási rendszerében jelentős különbség figyelhető meg, amelynek az oka a kontinensek eltérő elhelyezkedése. Ezért az északi félgömbön az Atlanti- és a Csendes-óceánban két egymásba kapcsolódó rendszer alakult ki, míg a déli félgömbön csak egy, és a második áramlási kör helyett az egész Földet körbefutó tengeráramlás alakult ki. Az Egyenlítőtől kiinduló, a magasabb szélességi körök felé tartó tengeráramlások vize melegebb, mint a környezetüké, ezek a meleg tengeráramlások (pl. Golf-, Észak-atlanti-, Kuro-shio-áramlás). Az Egyenlítőhöz visszatérő áramlások vizének hőmérséklete hidegebb, ezek a hideg tengeráramlások (pl. Labrador-, Oja-shio-áramlás). A tengeráramlások éghajlatmódosító hatása jelentős, mert a meleg tengeráramlások fűtik, a hidegek pedig hűtik a környező partvidékeket. Így az adott szélességi körön ezek hatása nélkül várható középhőmérséklethez képest magasabb vagy alacsonyabb értékekkel találkozhatunk. Ezt az eltérést pozitív illetve negatív hőmérsékleti anomáliának nevezzük. A tengerjárás a tenger szintjének nagyjából hatóránkénti váltakozása. A tengerszint emelkedése a dagály, süllyedése pedig az apály. A tengerjárás oka a Hold vonzása, illetve a Föld és a Hold közös tömegközéppont körüli keringése. A két erő hatására a Föld ellentétes oldalain egy időben alakul ki a dagály. A Holdhoz közel eső oldalon a Hold vonzása, az ellenkező oldalon a centrifugális erő duzzasztja fel a világtenger vizét. A világtenger többi részén ebben az időszakban apály van. Egy helyen naponta kétszer van dagály illetve apály. A dagályhullám a nyugatról keletre forgó Földet keletről nyugatra járja körbe. A tengerjárást a Nap vonzása is befolyásolja. A dagály magassága a beltengerekben csak néhány 10 cm, a nyílt óceánokon 1–2 m. A legmagasabb dagályokkal a nagyobb, szűk öblökben, szorosokban, pl. Kanada partjainál a Fundy-öbölben vagy a Temze torkolatában találkozhatunk. Itt a vízszint emelkedése elérheti akár a 15–20 métert is.
Kapcsolódó információk:
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
