A természetes, érintetlen erdők
A természetes erdei ökoszisztémában számos növény- és állatfaj áll egymással sokrétű kapcsolatban. Az ökológiai egyensúly fenntartásában specifikus együttműködésük döntő jelentőségű. Az erdő természetes élőhely, amit egészében kell megértenünk. Ha felismerjük az erdő jelentőségét és forrásainak korlátozottságát, akkor kezdjük megérteni az emberi beavatkozások gyakran végzetes következményeit. Az erdő Földünk zöld tüdeje és a védőburka. Oxigént termelnek, szabályozzák a vízháztartást, és kiegyensúlyozzák az éghajlatot. Védelmet nyújtanak a tájnak és a talajnak, a növényeknek és az állatoknak. Ezenkívül az ember számára kedvelt és fontos pihenési lehetőséget nyújtanak. Egy szóval: erdők nélkül a Földünk egy sivár, barátságtalan hely lenne. Az erdei vegetáció megjelenési képét a fák nagy száma határozza meg annak jellemző következményeivel. Nem látni a fától az erdőt, ahogyan egy ismert közmondás szól, azt jelenti, hogy nem értjük az erdei ökoszisztémát, mivel a mohák, gombák, páfrányok, cserjék, lágyszárú növények és az állatok éppúgy hozzátartoznak, mint a fák. Az erdei ökoszisztémában majdhogynem átláthatatlan számú különböző szervezet működik közre. Közülük a legtöbb egymással kölcsönös függőségi viszonyban áll, és a keletkezés és elmúlás körforgásban sokrétűen együttműködik. Kölcsönösen elősegítik vagy gátolják egymást, magasabb rendszerek felépítését szolgálják, vagy az elhalt részek lebomlásához vezetnek. Ezek az összetett egybefonódások a klimatikus és geológiai, azaz a természetes feltételektől függően különböző erdei közösségek felépítéséhez vezetnek. Kialakul a felépítő és lebontó erőviszonyok egyensúlyi állapota, ami egy állandó, természetes változás alapját képezi. A természetbe harmonikusan a természetes erdő illeszkedik, amely természetes úton jön létre és fejlődik. Tekintve, hogy csak az őserdők sorolhatók ide, nálunk csak a kívánatos harmónia megközelítésére van lehetőség a természetközeli erdőművelési eljárások alkalmazása útján. Ezeket elsősorban a természeti törvények betartása jellemzi, úgy, hogy a különböző célokat elsősorban a természeti erők hasznosításával és csak másodsorban a mesterséges beavatkozások útján kívánják elérni.
Erdők az ember kezelésében
A hazai flórában bekövetkező változásokat mintegy két évszázada követheti nyomon a tudomány. A változások érzékeltetésére a veszélyeztetett fajokat használjuk fel. A szilvikol flóra veszélyeztetettsége (28,3%) nagyobb, mint a teljes hazai flóráé (25,3%), ami az erdőgazdálkodásból adódó veszélyforrásokra hívja fel a figyelmet. A hazai erdőkben lezajló változásokat két példán mutatjuk be. A nyíregyházi Sóstói-erdőben (370 ha) az 1930-as években 112 edényes növényfajt regisztráltak, amelyből 89 a flóra természetességét jelezte, s csak 23 faj volt zavarást, bolygatást indikáló faj. Ötven évvel később, az 1980-as években, a fajszám 128-ra emelkedett, de a flóra természetességére jellemzők száma 77-re csökkent, s a degradációt jelzőké 51-re emelkedett. A Kőszegi-hegységben százéves időintervallumú észlelésről lehet beszámolni. A múlt század végén, az 1890-es években, a hegység zárt erdőtömbjében (3500 ha) 763 faj élt, amelyből az 1990-es években 158 fajt már nem találtunk meg. Az eltelt száz évben 16 új faj bukkant fel a hegységben, amely közül 8 erőteljesen terjeszkedőnek minősíthető. A felszaporodóban lévő fajok közül legszembetűnőbbek az inváziószerűen megjelenők, amelyek egy része nem őshonos a hazai flórában. Gyors elterjedésük, tömegessé válásuk összefügg az erdőgazdálkodási módokkal is, ezen fajok aztán az erdőművelőnek is terhessé válnak (pl. erdőfelújításoknál). Ilyen invazív faj a nagycsalán, a falgyom, a siskanádtippan, a szulákkeserűfű vagy a behurcoltak közül a magas aranyvessző, a kisvirágú és a bíbor nebáncsvirág, a selyemkóró, az alkörmös, a parlagfű stb. Az erdőben mint élettérben lezajló bolygatások (erdőgazdálkodás, kirándulók szemetelése, taposása, túlzott vadlétszám stb.), valamint egyéb külső terhelések (nitrogén száraz ülepedése) a talajok nitrogénben való feldúsulását eredményezik. Ennek egyik legszembetűnőbb jele a nitrofil fajok tömeges és minden területet érintő felszaporodása. A bolygatott területen először az egyéves nitrofil növények (tyúkhúr, borostyánlevelű veronika, piros árvacsalán, kisvirágú nebáncsvirág, ragadós galaj, szulákkeserűfű stb.) terjednek el, majd hamar megjelennek az évelő fajok (nagycsalán, falgyom, fekete bodza stb.) is. A nitrogén-túlkínálat, a nitrofil fajok fellépése miatt az eredeti flóra fajai visszaszorulnak, illetve eltűnnek. A flórában bekövetkezett változásokon kívül a vegetáció átalakulását is röviden taglalnunk kell. A nem őshonos fafajok kiterjedt alkalmazása következtében meg-lévő erdőterületünk alig több mint fele tekinthető állományalkotó fafaja alapján természet közelinek. E változásnak tudható be, hogy hazánkból három erdőtársulás (hársas-tölgyes és mezei juharos-tölgyes a Gödöllői-dombvidéken, sziklai erdeifenyves a Kőszegi-hegységben) már eltűnt, s jónéhány (patak menti és keményfás ligeterdők, láperdők, szurdok-, szikla- és törmeléklejtő-erdők, sziklai cserjések, bokorerdők, erdős sztyep tölgyesek) területe lényegesen lecsökkent. Megfigyelhető a társulások uniformizálódása is, a tájegységekre jellemző karakterfajok eltűnése miatt elmosódnak a regionális társulások közötti különbségek. A fenti jelenségeket komplex hatások okozzák; az erdőművelési eljárások közül kettőt, a nem őshonos fafajok alkalmazását és a tarvágást lehet kiemelni, melyek hatásai az erdő növényvilágára rövidebb távon, pregnánsan és egyértelműen megmutatkoznak. Ezeket részletesebben tárgyaljuk.
Kapcsolódó videók:
Kapcsolódó információk:
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
