A környezeti nevelés
A környezeti nevelés gondolata néhány évtizeddel ezelőtt a fejlett nyugati társadalmakban született meg először. Ott, ahol a városiasodással és a megnövekedett népsűrűséggel járó gondok már-már elviselhetetlenné váltak a lakosság számára. A kezeletlen hulladéktömeg, a levegő- és vízszennyezés, a zaj és a többi civilizációs ártalom súlyos problémákat, tömeges testi és lelki egészségkárosodást eredményezett. A természetes élőhelyek száma jelentősen megfogyatkozott, egyes területekről számos növény és állatfaj végleg eltűnt. Ezek a problémák környezetvédő megmozdulásokhoz vezettek, majd a törvényhozás szintjén is fontos döntések születtek a kedvezőtlen fordulatok megváltoztatása érdekében. 1948-ban az IUCN (International Union for the Protection of Nature) Nevelési Bizottsága leszögezte a környezet védelmére irányuló nevelés fontosságát. 1972-ben az ENSZ által Stockholmban rendezett Emberi környezet című konferencia létrehozta a környezeti nevelési programot. 1975-ben a belgrádi UNESCO-konferencia megfogalmazta és elfogadta a környezeti nevelés definícióját és célját. 1977-ben Tbilisziben 60 nemzet képviselője folytatta a Belgrádban megkezdett munkát, és tovább pontosította a környezeti nevelésre vonatkozó paradigmát. A környezeti nevelés az egyik legdinamikusabban fejlődő területe a pedagógiának. Egyre több és több területtel keresi meg kapcsolódási pontjait, egyre komplexebb megközelítésmódokat alkalmaz. A környezeti nevelés fogalma mára közismertté vált a pedagógusok között, sőt sokan napjaink legkorszerűbb pedagógiai irányzatának tartják. Minden esély megvan arra, hogy a környezeti nevelés belátható időn belül széles körben elfogadott pedagógiai irányzattá és gyakorlattá váljék valamennyi iskolában. Kérdés azonban, hogy hosszú távra tekintve, bolygónk jövőjét illetően várható-e gyökeres változást a környezeti nevelés eredményeképpen.
A környezeti nevelés színterei
Napjainkban a környezeti nevelés széles körben ismertté és elfogadottá vált, olyannyira, hogy az oktatási rendszer minden szintjén találkozhatunk vele az óvodától a PhD-képzésig. Ám minél feljebb haladunk az oktatás szintjein, annál inkább a téma beszűkülését tapasztalhatjuk. Míg a környezeti nevelés az óvodában szinte minden képzési területtel összekapcsolódik, az általános iskolában – tisztelet a kivételnek – főként a környezetismerettel, később a természettudományos tantárgyakkal hozzák összefüggésbe. A középiskolában már szinte csak a biológia és a kémia tanítása során nyílik lehetőség a téma tárgyalására. A tanárképzésben néhány főiskolán felvehető a környezetvédelmi szak, ám a felvételi vizsgát biológiából és kémiából kell tenni, s a képzés is ezekre a területekre alapozódik. Ugyanez vonatkozik a posztgraduális képzésre jelentkezőkre. Humán szakosnak nincs esélye a felvételre. A PhD-képzésben újdonságnak számít a környezetvédelmi témakör, ám itt is csak a biológiai előképzettséggel rendelkezők pályázhatnak eséllyel a felvételre. Mindez azt mutatja, hogy a környezeti nevelési képzés ma még egyértelműen a természettudományos ismereteket részesíti előnyben, s a már jól bevált tudományos módszereket alkalmazza a szakmai tudás átadásában. Ha hosszú távra tekintünk előre a jövőbe bolygónk sorsát illetően, komoly aggodalomra van okunk. A jelenben zajló folyamatok pozitív irányú megváltoztatása csakis egy mélyreható szemléletváltástól várható, mely új paradigmarendszer elfogadásával jár együtt. Igazi áttörés csakis a természet felé forduló, annak értékeit elismerő, törvényeinek magát alávető, új szemléletben felnövekvő generációtól várható.
Kapcsolódó információk:
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
