Tananyag választó:
Szexualitás kisgyerekkorban
Jegyzet szerkesztése:
A szexualitás
Eszköztár:

A szexuális nevelés

Ideális lenne, ha a gyerek szép környezetben, meghittségben szerezne tudomást arról, hogyan születik a kisbaba, hogyan kell házasságban élni, stb.. Később pedig a felvilágosítás nyomán úgy viszonyulna ezekhez a kérdésekhez, ahogy az ideális lenne. Azonban a valóság teljesen más. A gyermekek a legtöbb ismeretet a szexről, nőről, férfiról nem otthon, hanem a barátaitól szerzi. Ezek az információk pedig többnyire hiányosak, zavarosak. A gyermek az életről egész gyermekkorán át fokozatosan szerez ismereteket, s ha nem a szó jó értelmében, akkor helytelen úton. A nemiség kérdése nem csak azt jelenti, hogy megkapja a hőn áhított válaszokat a kérdéseire. A szülők példája az elsődleges a gyerek számára. Ha otthon azt látja, az apa durva a feleségével, hiába is mesélnek mást, a gyermeknek ez lesz a normális, „a dolgok rendje”. Hároméves korra a gyermek már tudja a nemét. Körülbelül öt éves korig azonban felcserélhetőnek véli a nemeket. Mivel ebben a korban nem a nemi szerv az alapja a gyermek számára, hogy ő kisfiú vagy kislány, azt hiszi, bármikor válhatna belőle más, mint ami. Itt kezdődik a szexuális nevelés, melyet a környezet, a végez. A szülők a kisfiúkban a fiús jellemvonásokat dicsérik, a lányokban a lányosakat. Ha tehát egy kisfiú agresszív módon viselkedik, azt a környezet normálisnak tartja, bünteti ugyan, de a férfiúi lét velejárójának tartja az erőfitogtatást. Ha viszont egy kislány verekszik például, azt megdöbbenve veszik tudomásul, és a későbbiekben igyekeznek az agressziót a minimálisra csökkenteni, ilyenkor alakul ki a feminin agresszív forma, a nyafogás. Természetesen nem csak az agresszióról van szó, a szülők mindenben igyekeznek megkülönböztetni a kisfiúkat és a kislányokat. Már a születéstől kezdve meghatározzák, milyen nemű gyerek milyen színű ruhába bújjon, mivel játsszon, stb.. Tehát akarva-akaratlanul a család neveli a fiút fiússá, a kislányt lányossá.

Folyosón
Padon

Szemérmesség

A szülők szemérmessége nem helyes. Ha azzal próbáljuk meg a gyermeki kíváncsiságot kielégíteni, hogy a bizonyos „gólyamesét” meséljük, az nem vezet semmi jóra. A gyerekek észreveszik, ha például terhes valaki, az igazságot is össze tudják már szedni a felnőttek elejtett szavaiból. Ha a szülő zavarában mást mond, mint amit a gyerek gyanít, az összezavarja. Előbb-utóbb úgy is megtudja, hogy hogyan „készül” a kisbaba, ha más nem, a barátaitól, tévéből, véletlenül meghallott beszélgetésekből. Ha tehát a szülő nem mesél a gyereknek nyíltan, csak azért, mert szégyenérzet gyötri, csak azt éri el, hogy gyermeke hazugnak fogja tartani. Ha megtudja, hogy valamilyen okból a szülő nem merte elmondani az igazságot, ez később korlátot emel közé és a szülő közé.