A magyar néptáncok új történeti stílusrétegének zömét nemzeti társastáncunk, a csárdás alkotja. A csárdás kialakulásában nagy szerepet játszottak mindazok a nyugat-európai divathatások, amelyek a reneszánsztól a 19. századig fokozatosan honosodtak meg és halmozódtak fel a Kárpát-medence népeinek tánckultúrájában. A régi páros táncok átértékelt, a kor követelményeihez igazított táncaként a területileg kevésbé differenciált új stílusú csárdás egységes formáját, határozott nemzeti karakterét és nevét a 19. század első felében nyerte el. A csárdás a magyar táncéletben a 20. század fordulójára minden egyéb tánctípust háttérbe szorítva egyeduralkodóvá vált.
Sajátos zenekísérete és előadásmódja mellett a csárdást az európai páros táncok jellemző formai jegyeinek szintézise jellemzi. A csárdás motívumainak, mozzanatainak párhuzamait - néha pontos megfeleléseit - csaknem hiánytalanul fellelhetjük a különféle európai, elsősorban közép-kelet-európai páros táncokban. A különféle összefogódzási módok egész sora keveredik a csárdásban; a régies külön táncolás és a nyílt fogásmódok ötvöződnek az újabb zárt fogásokkal, és néha megjelennek bonyolultabb, főleg az osztrák páros táncokból ismert tartás változatok is.
A kötetlen szerkezetű csárdás két, lassú és friss részre tagolódik, régiesebb formájában három önálló tételből állhat (Szatmárban például a három tételt „csendes”, „csárdás” és „ugrós” néven tartják számon). Az egyes részeket egymástól a nevükben is jelzett tempókülönbség mellett jelentős zenei (dallamkészlet, metrum, ritmus, kíséretmód) és formai (összefogódzás, motívumkincs) sajátosságok is megkülönböztetik. A lassút részt elsősorban a "kétlépéses csárdás" motívum és annak változatai jellemzik. A friss részben leginkább a függőleges lüktető hullámzás, valamint az ún. „bukós”, „lippentős”, „félfordulós” vagy „átvetős” motívumok fordulnak elő. A friss részek fontos alkotóeleme a közép-európai páros táncokra jellemző zárt fogásmódú forgás, és díszítő motívumként megjelenhet a nő kar alatti forgatása, emelve ugratása és "eldobása", azaz a partnert elengedő kiforgatása. A régi szimbolikus, "növekedésvarázsló", emelő mozdulat az európai páros táncokba már a reneszánsz idején stilizálva beszűrődött.
Csárdásaink "frissének", gyors részének legszebb, legköltőibb mozzanataként tartjuk számon a „szerelmi csalogatás”, a férfi-női kapcsolat játékos-évődő táncos kifejezését, amely már régi tánctípusaink vegyes-páros formáiban is feltűnt. A páros táncokból elmaradhatatlan „csalogatást” az i. sz. 1000 körül, Dél-Németországból származó legrégibb páros tánc jellemzés említi elsőként. A csalogatás szerelmi, játékos tartalma mellett módot ad a férfi egyéni táncának, figurázásának kifejlődésére is, mely többnyire a verbunk motívumkincséből táplálkozik.
A csárdás területi tagozódás szerinti típusai fejlődésmenetük eltéréseiből levezethető táji sajátosságokat mutatnak. A táncciklusok tartalma, valamint a táncok formai és zenei különbsége alapján dunai, tiszai és erdélyi csárdás dialektusokat állapíthatunk meg.
A nyugati, dunai régió régiesebb táncciklusaiban a lassú csárdás hiányzik, s a verbunk alkotott táncpárt a friss csárdással. Ennek következtében a később megjelenő, e két tánc közé ékelődött lassú csárdás formailag alapvetően elüt az őt követő friss csárdástól. A kétlépéses motívumból és forgásból álló lassú csárdás szegényes motívumkincseivel szemben a dunai dialektus friss csárdása változatos kopogó, sarkazó, bukós-lippentős figurákból építkezik.
A tiszai csárdás dialektusba a verbunk páros formái gyakran keveredtek a lassú csárdással. Az összefonódás a rá következő gyors páros tánc karakterét is döntő mértékben befolyásolta, mert a nyílt összefogódzású páros verbunk és lassú csárdás motívumkincse a gyors tételbe is átszivárgott, s így a három rész formakészlete között nagy különbségeket megállapítani nem lehet.
Az erdélyi tánckultúrában a csárdás megkésve, a régi páros táncokkal gyakran keveredve, egymásba fonódva jelentek meg. A régies tradíciójú Gyimesben például csak az 1980-as években szorította ki a lassú és sebes magyarost a csárdás. A mezőségi ritka és sűrű csárdásban pedig még egyértelműen felismerhetjük a forgós-forgatós jelleget, mely a kiforrott, magyarországi csárdás előképének tekinthető.
A páros csárdás mellett két különleges táncformát, a hármas csárdást és a körcsárdást is meg kell említenünk. Az egy férfi és két nő által járt hármas csárdás rokon típusait a dél-erdélyi románok körében "invirtita" és "purtata" néven, a bácskai délszlávoknál "momacko kolo" elnevezéssel, a kárpáti lengyelek táncai közt pedig "goralski trojka"-ként említve is megtalálhatjuk. A hármas táncok a régi udvari tánckultúrában éppúgy megfigyelhetők voltak, mint a nyugat-európai néptáncokban.
A csárdás csoportos formája, az ún. "körcsárdás" divatja az 1920-as években kezdődött, főként a magyar nyelvterület keleti felén, ahol a karikázó hiányzott. A kötetlen szerkezetű páros táncból a mulatság folyamán alkalmi jellegű, forgásból álló körtánc alakult. Két vagy több pár összekapcsolódásakor a tánc óhatatlanul szabályozódott, félig kötötté vált, míg a körtánc újabb páros tánccá nem bomlott. A csárdás e körformán keresztül érintkezik az énekes leánykörtáncokkal.
A csárdás kísérőzenéje négyfajta dallamkategóriából merít: a hangszeres verbunk- és friss csárdás dallamokból, a népies műdalokból és az újstílusú parasztdalból. A csárdás divatja a verbunkos muzsika oldalhajtásaként kialakuló csárdás zenével és új stílusú népzenénkkel együtt rohamosan terjedt a magyar nyelvterület határain túl is, jelentős hatást kifejtve a szomszéd népek páros tánc kultúrájára is.