Keleti vagy erdélyi táncdialektus
Erdély földrajzi és nemzetiségi helyzete, önálló történeti fejlődése sajátos tánckultúrát eredményezett. Ebben együtt érvényesül a hagyományok töretlen megőrzése és szerves fejlesztése, a néprajzi tagoltság sokszínűsége, a különféle népek kapcsolatainak gazdagító hatása. Végeredményben több európai táncdialektus és történeti táncstílus elemeit egyesíti.
A helyi középkor végi s az európai reneszánsz áramlatokkal is ötvözött kultúra alapjegyeinek megtartása nyilvánul meg a férfitáncok szokatlan bőségében, a vonuló és forgó páros táncok egyeduralmában, a régies, de fejlett tánczenében, a táncok szvitszerű összekapcsolásában és érett szerkezetében, valamint a táncélet régies szokásaiban. E régi tánc- és zenekultúra műfajai és stíluselemei az erdélyi parasztkultúra lassan változó keretében szerves fejlődéssel úgy egyszerűsödtek, hogy máig felismerhetőek. A régi műfaji, formai és stilisztikai vonások fenntartását a táncélet szinte középkorias mozzanatokkal átszőtt közösségi szokáskerete biztosította, melynek szervezői a legénytársaságok voltak. Ennek kiemelkedő, a nyomaiban még mindenütt élő megnyilvánulása volt a téli időszak zsúfolt szokásköre, amelyben az avató és gondosan szervezett táncmulatságok egész sorozata kapcsolódott egymással. A régies vonások fennmaradása annak köszönhető, hogy az erdélyi kultúra mintegy fél évezredes fejlődésében a megtartva átalakítás szerves folyamatossága viszonylag zavartalanul érvényesülhetett.
Erdélyben is megjelentek a Kárpát-medence új tánc- és zenestílusához vezető hatások, de az átalakulás ez esetben is lassú, fokozatos volt. A régi férfitáncok átmeneti típusaiban a ritmikai lassulás, tágulás folyamatával párhuzamosan megindult a régi zárt táncstruktúrák felbomlása, individualizálódása. A páros táncok sokféle metrikai és tempóbeli típusa, valamint a különböző felépítésű táncciklusok az átmeneti állapot nyomait őrzik.
Az átalakulás Erdélyben nem ment egységesen és maradéktalanul végbe, s így máig világosan érezhető a kapcsolat a régi stílusú tánc- és zenekultúrával éppúgy, mint a változást előidéző nyugati hatásokkal. A 18. századi kiindulási alaptól tehát az ún. erdélyi új stílus nem távolodott el olyan mértékben, mint Magyarországon.
Az erdélyi népi kultúra kiemelkedő gazdagságának legfőbb forrását a vegyes nemzetiségű települési viszony jelenti, mely a magyar, a román és a szász népesség, valamint a cigányság kultúrájának több évszázados keveredését, egymást megtermékenyítő kölcsönhatását eredményezte. Az állandó kulturális cserebere (Bartók) gazdagító hatása egyúttal az erdélyi magyar és a román népi kultúra bonyolult összefonódását is eredményezte, melyben alig lehetséges az átadó és átvevő fél egyértelmű megállapítása, csupán az ide-oda áramlás megtermékenyítő tényét, végeredményeit regisztrálhatjuk.
Az erdélyi táncdialektusok közötti különbségek elsősorban a volt vármegyei jobbágy-, vagy szabad kisnemesi, katonai, határőri és mezővárosi kiváltságokkal rendelkező különböző társadalmi jogállású közösségek, települések és vidékek eltérő helyzetében s fejlődésében gyökereznek. A kultúra sokrétűségét fokozta, a fejlődés irányát és ütemét eltérően befolyásolta az egyes vidékek zártabb vagy nyitottabb földrajzi helyzete, az életmódbeli helyhez kötöttség, valamint a tömbhelyzetben megmaradt népesség elszigetelődése a szórvány- vagy szigethelyzetbe került magyarságtól, valamint a székelység kirajzásai.
Erdélyre fokozottan érvényes az a Kelet-Közép-Európára használatos közhely, hogy az európai kultúrák egyik legfőbb kereszteződési-találkozási területe, de egyúttal megtartó gyűjtőmedencéje is. Erdély mai kultúráját már eleve három, különböző európai nagytáj (Nyugat-, és Közép-Európa valamint a Balkán) népe alakította ki, melyekhez úgy igazodott, hogy egyéniségét is megtartotta.
Keleti vagy erdélyi táncdialektus
A keleti dialektusterület kisebb egységei:
- Kalotaszeg
- Mezőség
- Maros-Küküllő vidék
- Marosszék
- Székelység
- Barcaság, hétfalusi csángók
- Gyimesi csángók
- Bukovinai székelység
- Moldvai csángók