HÚSVÉTI HATÁRJÁRÁS

Nagyszombaton este, éjjel vagy húsvét vasárnap a falvak lakói, főként a fiatal házas emberek és legények megkerülték a falu határát egyházi és egyéb énekeket énekeltek. A szokás célja - egyházi jelentése mellett - a határjelek megújítása, megismertetése és a termőföldek mágikus védelme volt. Katolikusok és az erdélyi protestánsok is ismerték a szokást, ami arra utal, hogy a középkorban a szokás az egész magyar nyelvterületen általános lehetett. Legtovább Nyugat-Magyarországon és Székelyföldön maradt fenn. Templomi ereklyékkel, zászlókkal, énekszóval, körmenettel, Krisztus feltámadásának a hírével akarták megoltalmazni termőföldjeiket a természeti csapásoktól és a kártevőktől. A 19. században pl. Zalaegerszegen útjukat puskalövés, dobszó, sípszó kísérte. Hazafelé zsenge tavaszi hajtásokkal tértek vissza, ezzel mintegy a tavaszt hozták be. Érdekes, igen ősi szokás, hogy akik először vettek rész a határjáráson azokat a határjelekre fektetve megvesszőzték. Így vésték emlékezetükbe a határjelek helyét. Hajnalig tartott a határjárás. Imádságukban kérték az Urat: Távoztass el mezeinkről jégesőt, sáskát, árvizeket, falunktól a tüzet, idegeneket, adj bő termő esztendőt s békességet! Székelyföldön a templom megkerülése után a legények, fiatal házasok énekelve, imádkozva vonultak végig a falun. A határkerülés után pedig, amikor már hajnalodni kezdett, a legények színes szalaggal, cifra papirossal és hímes tojással díszített fenyőágakat tűztek kedveseik kapujára, ennek hajnalfa volt a neve.