Disegno: (olasz: rajz) a reneszánsz disegno–elmélet szerint az ábrázoló művészetek közös alapja a rajz.

Levegőperspektíva vagy levegőtávlat: A reneszánsz festészetben a természeti stúdiumok nyomán, elsősorban Leonardo által kidolgozott festészeti eljárás, amelynek segítségével az egyre távolabb lévő formákat, a levegő egyre nagyobb tömegének optikai hatása miatt, halványabban, a zöld színeket tájképnél egyre kékesebb árnyalatokkal ábrázolták, az elmosódó kontúrokat homályosabban festették meg. (ld. pl. Leonardo, Sziklás Madonna, Párizs, Louvre)

Perspektíva: (latin: perspicere: tisztán látni, átlátni) háromdimenziós tárgy ábrázolásának módszere sík felületen, a térábrázolás tudománya. A perspektíva ókori görög és római változata a lineáris, vagy ortogonális perspektíva volt, ahol az enyészvonalak egy függőleges mentén, több enyészpontban találkoznak. A centrális (lineáris) perspektíva a XV. század eleji Firenzében alakult ki, megalkotója Brunelleschi volt. A barokk, illúzionisztikus perspektívát Andrea Pozzo fejlesztette ki.

Pieta: (olasz) A 14. század elején kialakult devocionális ábrázolási típus, elsősorban a szobrászatban, később a festészetben terjedt el. A halott Krisztus Mária ölében fekszik. A korai, német és cseh, általában fából faragott szobrokon a halott Krisztus teste átlós kompozícióban helyezkedik el. A 15. századtól terjedt el a Mária ölében kifektetett Krisztus alakjának kompozíciós változata (Avignoni Pieta, 1455 k.). Michelangelo első, római Pieta-ja az Észak-Európában kialakult típust követi (1499, Róma, San Pietro), de három későbbi szobrán alapvetően megváltoztatta ezt a formát.

Puttó: (olasz) meztelen, gyakran szárnyakkal ábrázolt gyermekalakok, a későantik amorettók ábrázolásaiból fejlődtek ki, a korai reneszánsz művészetben jelennek meg. (Pl. Jacopo della Quercia, Ilaria del Carreto síremléke, Lucca). Általában dekoratív motívumként alkalmazzák.

Sacra Conversazione: (olasz: szakra konverzációne) szent társalgás. Az itáliai oltárképfestészetben a 15. század elején, Firenzében kialakult típus, amelyen a középen általában a trónoló Madonna látható gyermekével, körülöttük pedig álló szentek csoportja látható. A palának nevezett, egy táblából álló oltárkép váltotta fel a szenteket elkülönítve megjelenítő poliptichont. A szentek csoportjának vízió–szerű jelenlétét fokozta, hogy az oltárképen a festett architektúra gyakran az oltárkép valóságos keretét folytatta. (pl. Giovanni Bellini, San Giobbe oltár, Velence, Gallerie dell’Accademia, 1488)

Sfumato: (olasz) az érett reneszánsz festészetben, az olajfesték alkalmazásával párhuzamosan kialakult festésmód, amelynek lényege, hogy a formák kontúrjait az áttetsző, vetett árnyékok elmosódottá teszik. A sfumato alkalmazásának elméleti és gyakorlati kérdéseivel Leonardo da Vinci foglalkozott az 1480-as évektől. A 16. század elejétől a sfumato alkalmazása a velencei festészet jellegzetes módszerévé válik (Giorgione, Tiziano), de a firenzei Andrea del Sarto valamint Correggio festészetének is fontos stíluseleme volt.

Triptichon: (görög) három szárnyból álló oltár. A két szélső szárnyat, elsősorban hordozható oltáraknál, általában be lehetett csukni.