Az internacionális gótika Itáliában

Az internacionális gótika itáliai festészete nem választható el attól a ténytől, hogy a 15. század első harmadában e stílus együtt élt, és, mint látni fogjuk, több mester életművében ötvöződött is az ekkor kibontakozó reneszánsszal. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy Itáliában az internacionális gótika később bontakozott ki, mint Európa sok más központjában. A 14. század második felének legjelentősebb festményciklusai - mint Agnolo Gaddi Szent Kereszt legendája a firenzei Santa Croce főszentélyében, vagy Giusto de Menabuoi kupolafreskója a padovai keresztelőkápolnában -, a giottói stílus újraéledését jelzik. A 15. század első éveitől azonban Itália-szerte kibontakozik az új stílusirányzat, melynek legfontosabb képviselői közé tartozik Gentile da Fabriano. A festő stílusának egyik legfontosabb ismérve a gazdagság, az udvari öltözetek anyagainak bemutatása, valamint a rés zletgazdag természetábrázolás. Észak-Itáliában jelentős szerepe volt az új stílus elterjesztésében, többek között Velencében az ő hatására alakult Jacopo Bellini festői formanyelve. Főműve azonban Firenzében található. 1423-ban festette azt a nagyméretű oltárképet Pala Strozzi megrendelésére, mely az ekkor kibontakozó masacciói festészet ellenpontjának tekinthető. Az oltár főtáblája a Királyok vonulását és A gyermek Jézus imádását ábrázolja, ahol a kép felületét beborítják a gazdag ruhában öltöztetett emberalakok, gazdag, aprólékosan megfestett tájháttérbe illesztve.

Az internacionális gótika és a kibontakozó reneszánsz művészet párhuzamosságának legszebb példája Antonio Pisanelloművészete, aki az itáliai udvari központokban elsősorban az új, reneszánsz, emblémával díszített medálportréi révén lett közkedvelt (pl. a Gonzagák vagy a Malatesták számára), de akinek rajzművészete, és festményei, mint például a Szent Eustachius csodáját ábrázoló táblakép, részletgazdag ábrázolásmódjával és formaképzése révén az internacionális gótika stíluskörébe illeszkedik.

Ezt a kettősséget más művészeknél is tapasztalhatjuk, például Lorenzo Ghiberti esetében, aki a firenzei keresztelőkápolna számára készített első bronzkapuján, ahogy ez a lágy formákkal kialakított Angyali üdvözlet domborművéből is kitűnik.Itt és ekkor, tehát a század első negyedében még elsősorban ezt a stílust képviselte, és csak a Porta del Paradisomegalkotásakor válik igazán reneszánsz szobrásszá. Ghibertire nagymértékben hatott Donatello, és hasonló jelenséggel találkozunk az internacionális gótika egyik kiemelkedő művésze esetében is. Masolino ugyanis Firenzében a Brancacci-kápolnában együtt dolgozik Masaccióval az 1420-as évek közepén, és későbbi freskóin, elsősorban a római San Clemente Castiglione-kápolnájának Alexandriai Szent Katalin-ciklusán, gótikus alakjai már perspektivikusan megfestett építészeti térben jelennek meg. A két stílus kölcsönhatását még további példákkal is lehetne illusztrálni, a tanulság azonban így is megállapítható: az itáliai festészet fejlődésében a század első harmadában nem mindig lehet szigorúan szétválasztani az internacionális gótika és az új, reneszánsz stílus jelenlétét a művészek munkáiban. Ez a kettősség véglegesen csak a század közepére adja át helyét egyöntetűen a reneszánsz stílusnak.

Királyok imádása (Strozzi oltár)

Antonio Pisanello: Szent Eustachius látomása