A perspektíva empirikus alkalmazása: Brunelleschi

Az egyenyészpontos (centrális), illetve a kétenyészpontos perspektíva lényege a következő. A képsíkkal párhuzamos felületek nem torzulnak. A képsíkkal szöget bezáró felületek meghosszabbított vonalai, az enyészvonalak (ortogonálisok), a nézőponton átfutó, a képsíkkal szintén párhuzamos, vízszintes horizontvonalon elhelyezkedő enyészpontokba futnak össze. Centrális perspektíva esetén az enyészpont a horizontvonal felezőpontjában helyezkedik el, kétenyészpontos perspektívánál pedig a két enyészpont a horizontvonal két végpontján, tehát a képfelület szélén van. A perspektivikusan rövidülő, a valóságban párhuzamos vonalak tehát összetartanak. Ezt, a valóságos látáshoz közelálló, a térnek pontos szerkesztési módszerekkel a sík felületre vetített formáját a firenzei építész, Filippo Brunelleschi kísérletezte ki. Kísérletének lényege annak belátása volt, hogy a perspektivikusan, síkba vetített tárgy képe a nézőpont és a valóságos tárgy között elhelyezkedő, a képsíkkal párhuzamos, függőleges síkon jelenik meg. A nézőpont és a látott tárgy pontjai között húzott látósugarak metszik ezt a kijelölt síkot, és ezek a pontok jelölik ki a térbeli tárgy sík vetületét. A 15. század elején, valószínűleg 1425 előtt készített kísérleti eszközei nem maradtak fenn, de források alapján pontosan rekonstruálhatóak. Ezek közül az egyiket mutatjuk be. Egy fatábla középpontjába lyukat fúrt, a táblához, azzal párhuzamos síkot alkotva, bizonyos távolságra, egy tükröt illesztett. Miután megfestette a tábla egyik oldalára a Battistero homlokzatának perspektivikus képét, a táblába fúr lyukon keresztül nézve, a tükörben hol a festményt, hol az eredetit nézve, össze tudta hasonlítani az eredeti (tükör) képét a festménnyel.

Rekonstrukció