A térábrázolás az ókori festészetben

A lineáris, egy enyészpontos perspektíva megteremtése a 15. század elejének firenzei reneszánsz művészeihez kötődik. A megelőző évszázadokban, az antik görög és római festészettől kezdve azonban a térábrázolásnak különböző módjai alakultak ki. Az elsősorban Pompeiiben fennmaradt, általában görög mintákat követő, i. sz. 1. századi római falképek illuzionisztikus architektúra-ábrázolásain a perspektívának egy olyan formájával találkozunk, amelyen a rövidülésben ábrázolt részletek, tehát az enyészvonalak (ortogonálisok) nem futnak össze egyetlen fókuszba. Ebben az esetben egy függőleges tengely mentén helyezkednek el az enyészpontok, és az enyészvonalak általában egymással párhuzamosak. Ezt a térábrázolásai formát ortogonális, vagy axiális (tengelyes) perspektívának hívjuk. Előnye, hogy az ábrázolt építmények hihető térélményt nyújtanak, rövidülő részleteik nem torzulnak túlságosan, mindazonáltal mégsem felelnek meg pontosan a látott valóság leképezésének.