Festmények fa táblán, és restaurálásuk
A középkori táblaképek hordozóanyaga, a fa, még akkor is változtatja formáját, ha teljesen kiszárítva használták fel. A páratartalom változására úgy reagál, hogy meggörbül, azaz vetemedik, és felülete homorúvá vagy domborúvá válik. A deszkalapokból összeillesztett táblák egyes lapjai egymáshoz képest elmozdulnak. Ennek következtében a fatáblák felületére felvitt alapozás, illetve maga a festékréteg lepattogzik, elsősorban a lapok illesztései mentén. A középkorban ezt általában figyelembe vették, és a kompozíciókat általában úgy alakították ki, hogy a kép fontos részle tei, elsősorban az arcok, ne a lapok illesztési vonalára essenek. Ennek az eljárásnak jellegzetes példája M S MesterVizitációtáblaképe, a selmecbányai Mária-templom 1506-ban készült főoltárának egyik legszebb darabja. A modern restaurálás során kiderült, hogy a viszonylag jó állapotban maradt táblaképen a hiányok elsősorban nem a fontos részleteket érintik.
A táblakép restaurálásának menete jól szemlélteti a modern restaurálási módszereket. A táblaképet először felmérték, röntgenfelvételekkel és ultraibolya fénnyel megvizsgálták a kép állapotát, és felmérték, hol találhatóak rajta utólagos átfestések. A képet ezután megszabadították a ma már korszerűtlennek számító, teljesen merev, úgynevezett parkettás hátsó merevítő szerkezetétől. A restaurálás során a képet megtisztították minden utólagos ráfestésétől, a korábbi retusálás októl és kiegészítésektől. Letisztított állapotában a képen csak az eredeti festékrétegek láthatóak. Ezután elvégezték a szükséges konzerválási munkákat: a fatáblák vetemedése miatt feltáskásodott, a felülettől részben elvált festékdarabokat rögzítették, kisimították és az alapozóréteghez visszaerősítették. Azokon a részeken, ahol az alapozás is hiányzott, újratömítették. Az így nyert egységes, sima felületen már csak a tömített részek fehér felületei láthatóak. Ekkor következett a retusálás, azaz az elpusztult részek kiegészítése. A restaurátorok számára ez a munka azért jelent különösen nehéz feladatot, mert olyan módon kell retusálni, hogy a kiegészített részek ne üssenek el túlságosan a megmaradt, eredeti részektől, az egész táblakép egységes benyomást keltsen, ugyanakkor a kiegészítéseknek az eredeti részletektől különbözniük is kell. A szakemberek számára ugyanis elengedhetetlenül fontos a későbbiekben is tudni, mi az eredeti, és mi a kiegészítés. Ha a restaurátorok nem ezt az elvet követnék, akkor meghamisítanák a műalkotást. A retusálásokat ezért általában úgynevezett satírozásos módszerrel készítik, tehát a megfesteni szánt részletet függőleges vagy vízszintes vonalakból, azaz retusálással alakítják ki. Ennek eredményeképpen a restaurált mű a kellő távolságból egységes benyomást kelt, közelről nézve azonban az eredeti és a kiegészített részletek jól elválnak egymástól. A restaurált fatáblának a hátoldalára új merevítő szerkezetet helyeztek, amely egyszerre tartja szilárdan a táblát, de megengedi azt is, hogy a tábla egyes lapjai enyhén elmozdulhassanak egymás mellett. Ez azért fontos, mert így az összeillesztett táblák a későbbiekben nem fognak felpúposodni.