Sagrestia Nuova - A Medici-síremlék

Michelangelo legjelentősebb korai műve, a Dávid, a firenzei köztársaság számára készült. A városállam azonban 1513-ban ismét a Mediciek uralma alá került, és a hatalmát visszanyerő, abszolutisztikus uralmat kialakító család folytatta azt a reprezentatív építkezést, amelyet még Cosimo de Medici kezdett el a 15. század közepén, és amely arra irányult, hogy a San Lorenzo-templom, mint családi pantheon, a Medici-család örök emlékét szolgálja. Michelangelo építészi és szobrászi szerepe ebben a folyamatban meghatározó volt, és az a korszak, amikor a Medicieknek dolgozott, az 1520-30-as évek, művészetében is jelentős fordulatot hozott. Az ekkor kibontakozó manierizmus meghatározó emlékeiként lehet értékelni az új sekrestye, azaz a Sagrestia Nuova illetve a Biblioteca Laurenziana épületeit, és az előbbinek a szobrait.

A Sagrestia Nuova alaprajzi formája pontosan követi a Brunelleschi által száz évvel korábban, a templom szentélyének másik oldalán felépített Sagrestia Vecchiát. Funkciója is hasonló: a Medici-család tagjainak sírkápolnájaként szolgál. Michelangelo 1520-ban kezdett hozzá a munkához, de csak jóval később, 1534-re fejezte azt be. Ennek oka az volt, hogy 1527-ben a városból ismét elűzték a Medicieket, és csak három évvel később térhettek vissza. Michelangelo ekkorra már kora legelismertebb és egyik legmegbecsültebb művészének számított, és ezt jól illusztrálja, hogy a Mediciek annak ellenére is tovább foglalkoztatták a szobrászt, hogy az korábban a családot elűző firenzei köztársaság szolgálatába szegődött.

A Sagrestia Nuova tervek sorozatában nyerte el végső formáját. A két, fiatalon meghalt Medici családtagnak, Lorenzónak és Giulianónak állított síremlékeket eredetileg a kápolna közepére szánta, és csak később alakította ki a két szimmetrikus, fali síremlék terveit. A kápolna teljes díszítése így sem készült el. A kupola alatti félköríves falmezőkbe freskókat szánt, a síremlékek aljához pedig oldalt még két-két szobor került volna. Mégis teljesnek tekinthető a megvalósult mű, amelyben a szobrászati részletek és az architektúra szervesen illeszkedik egymáshoz.

A görög kereszt alaprajzú, kupolával fedett centrális tér belső homlokzata három szintre tagolódik, és e tagolást a fehér falból kiemelkedő, szürkés színükkel erős kontrasztot alkotó építészeti tagozatok foglalják keretbe. Az alsó szinten, amelyet hangsúlyos párkány zár le, a két oldalsó falon helyezkedik el a pilaszterek közé szorított márvány síremlék. Oldalaikon gazdagon tagolt, alul ajtót, fölötte üres falfülkét magába foglaló, a klasszikustól eltérő formájú tagozatokat látunk: az alacsony ajtók konzolos párkányait szinte elnyomja a fülke, amelynek áttört, íves lezárású timpanonjai ráfutnak a keretelő pilaszterre. A manierista építészet egyik programalkotó megoldása ez, amely a klasszikus harmóniával szakítva, azt a benyomást kelti, mintha az építészeti formák szétfeszítenék kereteiket. Tolnay Károly, a huszadik század legjelentősebb Michelangelo kutatója ezt írta a síremlékről: "A megvalósult verzióban a sír architektúrájában a sajátos michelangelói konfliktus uralkodik: a küzdelem a szabadság felé törő immanens lendület és a lendületet akadályozó külső korlátok kényszere között. A sír elemei és a kápolna építészeti elemei át- meg áthatják egymást. A sír immár nem önmagában élő, az architektúrára támaszkodó organizmus, hanem a kápolna belsejének elszakíthatatlan alkotórésze."

Giuliano és Lorenzo de Medici síremlékeinek építészeti tagolása teljesen azonos, a hozzájuk tartozó szobrok pedig egymásra válaszolnak: tézis és antitézis kompozíciós megoldását alkalmazta Michelangelo. E síremlékek két részből állnak. Az alsó zónában, a fal előtt állnak a szarkofágok, amelyek íves felületén két-két allegorikus alak fekszik. A felső zónában három-három, gazdagon tagolt kerettel ellátott falfülke van, amelyek közül a középsőben jelenik meg Lorenzo, illetve Giuliano ülő figurája. Mindketten az oltár felé fordulnak, de amíg Lorenzo, bal kezével állát alátámasztva, gondolkodó, azaz melankolikus pozícióban jelenik meg, addig Giuliano a Mózes-szobor mintájára, fejét felemelve, egyenes háttal, bal lábát erőteljesen hátrahúzva, büszkén fordítja oldalra tekintetét. Szarkofágjaik allegorikus szobrai is hasonló ellentétpárt alkotnak. Az Estet szimbolizáló férfi és a Hajnalt megtestesítő nő izmos alakjai Lorenzo síremlékén könyökükre támaszkodnak és bal, illetve jobb lábukat kinyújtják. Giuliano síremlékén ezzel szemben az Éj és a Nappal figurái felsőtestüket kicsavarva fordulnak oldalra, és lábukat felhúzzák. A kontemplatív és aktív életmód platóni ideái tehát az allegorikus figurák beállításánál ugyanúgy érvényesülnek, mint Lorenzo és Giuliano szobrain. Ikonográfiai szempontból a négy alak szerepeltetése teljesen újszerű, és Michelangelo saját elképzeléseit tükrözi: a halál és a halál utáni feltámadás körforgását, a lélek felemelkedését szimbolizálják, és magukba zárják a kezdet és a vég elválaszthatatlan egységét.

Michelangelo: Giuliano de'Medici síremléke