Fontainebleau. A mecénás, I. Ferenc.

A francia királyság évszázados széttagoltságát a 15. században sikerült megszüntetni. 1328-ban halt ki a Capeting dinasztia, a korona az oldalágra, a Valois házra szállt, de ez hosszadalmas konfliktust eredményezett, mivel az angol király is bejelentette az igényét a trónra. A százéves háború viszontagságai után VII. Károlynak (1422-1461) sikerült lezárnia a az angolokkal vívott harcokat, Ca lais kivételével kezében tartotta az egész országot, újjá szervezte a központi kormányzatot. Rendi gyűlés nélkül szedett rendszeres adót, állandó hadsereget tartott, s a bankárokat, kereskedőket az adóbérlés intézménye révén kötötte a központi hatalomhoz. A polgárságból vált ki a hivatali nemesség, az uralkodók támasza. A királyi hatalom végleges megszilárdítása XI. Lajos (1461-1483) érdeme volt. 1477-re Burgundia – A Habsburgoké lett Németalföld kivételével -, 1481-re pedig Anjou, Maine és Provance is birtokába került, így igényt tarthatott a nápolyi trónra is, ami okot adott a határokon túli terjeszkedésre. Utódai több hódító hadjáratot vezettek Itáliába, bár rövid időre elfoglalták Firenzét, Rómát, Nápolyt, de végül maradandó eredmény nem született azon túl, hogy az élénk diplomáciai és szellemi kapcsolat elősegítette az itáliai művészet megismerését.

I. Ferenc (1515-1547) igazi reneszánsz mecénás volt. Egy központosított, 15 millió lélekszámú országot örökölt magas adójövedelemmel, hatalmas királyi birtokokkal, s az ennek megfelelő uralkodói reprezentác ió igénnyel. Ő sem adta fel az itáliai terjeszkedés gondolatát, s szembekerült a spanyol trónt és a német-római császárságot egy személyben uraló Habsburg V. Károllyal. Ferenc kezdetben sikeres hadjáratán, az 1525-ös paviai vereség alkalmával a császár fogságába esett. Kiszabadulása után – a párizsi patríciusoknak tett ígérete szerint - sokkal több időt töltött a főváros közelében, az Ile-de-France területén lévő birtokain, mint korábban, amikor a Loire völgyi kastélyait részesítette előnyben. 1527 és 1547 között hét kastélyt épített Párizs környékén, ezek többsége vadászkastély volt, más része királyi rezidencia, mint Saint-Germain-en-Laye és Fontainebleau. Az összes rezidenciája közül ez utóbbit kedvelte a l egjobban, s erre áldozott legtöbbet. Pompáját dicsérve Vasari, mint „második Rómát” ünnepelte. A király már a fogsága előtt is vendégül látott olasz művészeket – köztük az idős Leonardo da Vincit, de Fontainebleau dekorálására igyekezett még több, Európa szerte hírnévnek örvendő művészt megnyerni. Rosso Fiorentino és Primaticcio mellett 1540-től több évet töltött itt Benvenuto Cellini, akinek memoárjából értesülhetünk a műhely működéséről és az enteriőrök díszítéséről. Serlio is I. Ferenc hívására érkezett Franciaországba. Serlio csakúgy, mint sok más művész a „Sacco di Roma”, V. Károly zsoldosainak pusztítása után menekült el a pápai városból. Az antik romokról készült rajzait Velencében publikálta – Le Antiquita di Roma – s művét I. Ferencnek ajánlotta. Az építészetről szóló könyvei közül több végül Párizsban jelent meg. Bár a francia uralkodó hívta meg Serliot, hogy támogassa építkezését – 1541-től kapott fizetést, mint építész - keze nyomát a kastélyon nem tudjuk követni.

A palota 16. századi képét csak néhány elemében ismerjük fel, mert többször átépítették az évszázadok során, mai állapotában csak kevés enteriőr érzékelteti az eredeti látványt. Az I. Ferenc által épített galériában többé-kevésbé fennmaradtak a díszítmények. A mű igazi gazdagságát a belső dekoráció mutatta: allegorikus, történeti és mitológiai freskók sora gazdag figurális és ornamentális stukkó kereteléssel, faliszőnyegek, pompás képgyűjtemény, ötvöstárgyak, s nem utolsó sorban az ismert antik szobrokról készült bronzmásolatok töltötték meg a termeket. A király 1540-ben Primaticciot küldte Rómába, hogy antik szobrokat vásároljon, s ő – Rosso halálhíre után sietve – másolatokkal tért vissza: többek között a Laokoón csoportról, a belvederei Apollóról, a knidoszi Aphroditéről és Marcus Aurelius lovasszobráról.