Leonardo Milánóban: a Sziklás Madonna és az Utolsó vacsora

Leonardo 1481-ben elhagyta Firenzét, és kisebb megszakításokkal mintegy két évtizedig, 1498-ig Milánóban alkotott, többnyire a várost irányító Sforzák számára. Első megbízatása egy Francesco Sforza emlékének állítandó lovas szobor volt, de ez, a későbbi Trivulzio-emlékhez hasonlóan, nem valósult meg. Ez volt Leonardo első milánói korszaka, amelynek elején több portrét is festett. Ezek jellegzetessége, hogy általában teljesen egynemű, sötét háttér előtt bontakoznak ki az éles fénnyel megvilágított alakok, amilyen a Zenész portréja (Milánó, Pinacoteca Ambrosiana), vagy a Hermelines hölgy (Krakkó). Legfontosabb alkotása az 1480-as években az úgynevezett Sziklás Madonna volt. Ezt, az 1483-1486 körül készült festményt tekinthetjük az első érett reneszánsz alkotásnak, amelyben Leonardo minden szempontból meghaladta a quattrocento festészetét. A háttérben kibontakozó fantasztikus, teljesen kietlen sziklás táj megalkotásában minden bizonnyal nagy szerepet játszott, hogy Leonardo Milánóban járva szembesült az Alpok meredek, a toszkán tájhoz képest hihetetlenül magas hegycsúcsaival. Ebbe a kietlen tájba helyezte négy alakból álló kompozícióját, amely az egyik első példája annak a gúla kompozíciónak, amely a 16. század elején már nemcsak Leonardo, de Michelangelo és Raffaello komponálási módszerének is alapelemévé vált. A gúlakompozíció alkalmazásának lényege, hogy a középpont felé emelkedő, a síkban háromszöget alkotó forma térben is szabályossá válik, és a középső alak, ez esetben Mária köré szerveződő csoport kiegyensúlyozott összképet ad. Leonardo kompozíciója mégsem statikus: a szereplők mindegyike jellegzetes gesztussal irányítja a figyelmet, amelynek eredménye az, hogy a szemlélő mintegy végigjárja a képet: a Madonna arcától elindulva, kinyújtott bal kezének lefelé fordított kézfeje az angyalra és a gyermek Keresztelő Jánosra irányítja a figyelmet, az ő áldó és mutató mozdulatuk pedig az imádkozó, féltérdre ereszkedő gyermek Jézusra irányul. Leonardo ezen a képén már pontosan alkalmazta a későbbi írásaiban olvasható festészeti eszközöket: a két gyermek ruhátlan testének plaszticitását az oldalról beeső fény által keltett vetett árnyékok teremtik meg, és ezek az árnyékok a testek alapos anatómiai megfigyeléséről, az izmok elhelyezkedésének pontos ismeretéről tanúskodnak. Az előtérben, sziklás peremű parton játszódik a jelenet, és a nézőtől az alakokat vízfelület választja el. E tükörsima vízfelületen a csoportot körülvevő, aprólékos hűséggel megfestett természeti környezet reflexióját láthatjuk. Leonardo színkezelése már ezen a képen is követi a később általa leírtakat: bármely szín, akár a természetben megjelenő zöld különböző árnyalatai, akár a drapériák élénk vörös, vagy kékeszöld felületei, a fényviszonyok, az árnyékok és a nézőtől való távolság függvényében változnak meg. A kép tehát minden szempontból a leonardói tudományos, természeti stúdiumok következetes alkalmazásának példájaként értékelhető, de a végeredmény mégsem erőltetett, spekulatív mű, hanem harmonikus alkotás. Leonardo később is előszeretettel alkalmazott komponálási módszere, amelyben az előtér alakjai és a háttér kies, vagy inkább kihalt motívuma feszültséggel teli ellentétet alkot, az egész képet tekintve egységes egésszé válik: az alakok e tájban foglalják el pontosan kijelölt helyüket.

Leonardo da Vinci: Sziklás Madonna

Leonardo Milánóban : az Utolsó vacsora

Lodovico Sforza (Il Moro) 1493-ban bízta meg Bramantét a Santa Maria delle Grazie templom új szentélyének megépítésével. Két évvel később kapott megbízást Leonardo a hercegtől arra, hogy a kolostor refektóriumába fesse meg az Utolsó vacsorát. Mai állapotában nehéz megítélni a falkép részleteit, mivel Leonardo ez esetben a freskófestés megújításával kísérletezett. Írásaiban több helyütt is kitér arra, hogy csak az olajfestékkel lehet a természetben megfigyelt jelenségeket a festészetben visszaadni. Mivel a hagyományos freskófestéshez használt festőanyag a tempera volt, ezért azzal kísérletezett, hogy speciális, bitument tartalmazó kötőanyag segítségével olajjal fessen a vakolatra. Kísérlete nem sikerült, és ezért a mű hamar bomlásnak indult, lényegében csak festékfoltok maradtak az eredeti alkotásból. A romos állapotban maradt falkép ennek ellenére kiemelkedő helyet foglal el Leonardo életművében, és lehetőséget ad arra, hogy komponálási módszerét tanulmányozzuk. Leonardót a hagyományos ikonográfiai kötöttségek mellett a történetben rejlő drámai pillanat megragadása érdekelte: az a pillanat, amikor kiderül, hogy Jézust elárulta egyik apostola. A kompozíció minden eleme a szereplők lelkiállapotának bemutatására, a figurák pszichológiai jellemzésére irányítja a figyelmet. A környezet ezért teljesen semleges, perspektivikus rövidülésben ábrázolt, síkfödémmel fedett, belső tér, amelynek hátterében három egyenes lezárású ablakon keresztül nyerünk rálátást a fénnyel teli tájra. Ebből a szinte egynemű, sötét háttérből emelkednek ki az alakok, a fehér asztal mentén egy sorban elhelyezkedő tizenkét apostol, és középen, e csoportból kiemelkedve, Jézus alakja. Leonardo pontosan kiegyensúlyozott kompozíciót alkotott, amelyben a tizenkét alak hármas csoportokra oszlik. Ez a négy hármas csoport önmagában zárt, dinamikus egységeket képez, amelyben az egyes szereplők különb-különb gesztusokkal és arckifejezésekkel éli át a drámai pillanatot: meglepetésüket, csalódottságukat, dühüket és értetlenségüket egymás és Jézus felé irányuló mozdulataik mellett arckifejezésük is elárulja. Leonardo maga így írt a gesztusok szerepéről: ?A kezek és a karok fejezzék ki minden mozdulatukban mozgatójuk szándékát, amennyire csak lehetséges; mert aki elevenen érez mindent, velük kíséri belső szándékának minden mozdulatát.? Az apostolok és Jézus ruhájának színei, illetve e színfoltok elosztása a képen, a négyszer hármas ritmust követi: minden csoporton belül ritmikusan ismétlődik a kék, zöld, sárga és vörös színek sorozata. Nem sematikusan, mint Giotto padovai freskóin a Scrovegni-kápolnában, hanem változatosan. A falkép tehát minden szempontból követi Leonardo komponálási elveit.

Leonardo da Vinci: Utolsó vacsora