Olaj, vászon

A vászonképek előnye, hogy a fa táblával szemben, szinte tetszőleges méretű lehet, és nagyon könnyű. A vászonképek hordozóanyagát, a vásznat, ki kell feszíteni. Erre a célra általában fából készült keretet használnak, amelyre a vásznat szögekkel erősítik. Ez a vakkeret, vagy vakráma csak akkor látszik, ha a képet megfordítjuk. A vászonképeket a festés előtt alapozni kell, mivel a vászon felülete nem egyenletes. Az alapozáshoz általában krétaport használnak, amely kisimítja a vászon szálainak közeit. A vászonképek jellegzetes festőanyaga nem a tempera, hanem az olaj.

Az olajfestés elterjedése az európai festészetben

Az európai festészet történetében a 16. század óta a festmények tipikus hordozóanyaga a vászon, a festék pedig az olaj. Az olajfestés a temperával szemben egészen új művészi eszközök kibontakoztatását tette lehetővé. A temperával ellentétben ugyanis az olajfestésnél szabadon lehet egymásra több réteget is felvinni, ezzel egyrészt az elrontott, vagy más okból megváltoztatandó részletet teljesen újra lehet festeni, másrészt egymás felett, enyhén áttetsző rétegeket is fel lehet vinni. Az olajfesték előnye még, hogy sokkal alkalmasabb tájképeknél az atmoszférikus hatások érzékeltetésére, a csillogó felületek visszaadására, és az érzékenyebb árnyékolásra. Ezek a művészi eszközök azok, amelyek miatt a 15. századi németalföldi festészet, majd a 16. század eleji velencei festészet, tehát Jan van Eyck, illetve Giorgione művészete megkülönböztetett figyelmet érdemel. A Leonardói levegőperspektíva és a giorgionei­-tizianói atmoszférikus festészet egyik lényege éppen az olaj alkalmazása. A 17. században Rubens volt az, aki az olajfestés lehetőségeit továbbfejlesztette. Mivel az olajfestés arra is alkalmas, hogy egymáson több, részben áttetsző felületet fessünk, ezért ezt Rubens úgy használta ki, hogy elsősorban az emberi arcok életszerűségének érzékeltetésére lazúros festést alkalmazott. A lazúrozás lényege, hogy a már megszáradt festékrétegre hígított olajfestékkel újabb, vékony réteget visznek föl, a megfestett felületen így a fény a különböző festékrétegeken különbözőképp törik meg, és a felső felület alatt áttetszik az alsó réteg.

A 16-17. századi festészetben általánosnak lehet tekinteni, hogy az olajfestéket vászon alapra festik. Az olajfestés megjelenésekor, a 15. század közepén, ez nem így volt. Jan van Eyck, és németalföldi követői az olajjal fatáblára festettek, és a németalföldiek nyomán az itáliai festők is, elsősorban Antonello da Messina, szintén fa hordozóanyagot használtak. A vászonképek megjelenése szintén a 15. századra tehető. A liturgikus célokat szolgáló, körmeneti zászlókat például vászonra festették, de általában temperát használtak, mint ahogy az egyik legkorábbi itáliai vászonkép esetében is ezt tapasztaljuk: Paolo Uccello egyik híres Szent György képét festette - temperával - vászonra (London, National Gallery). A velencei festészetben, ahol a sós, páradús levegő nem tette lehetővé nagyméretű freskóciklusok festését, a 15. század végétől általánossá vált ezek helyettesítése nagyméretű vászonképekkel. A scuolák számára festett kompozíciók (Carpaccio, Gentile Bellini) között már 1500 körül találunk olyanokat, amelyek tisztán olajjal készültek.