A korai keresztény ikonográfia

A korai keresztény ikonográfia erősen szimbolikus jellegű, tele van titkos jelképekkel. A hal a leggyakoribb ábrázolás, Krisztusra utalt, a kenyér és a bor az eucharisztiára (szentáldozás, úrvacsora). A hal azonban többes jelentésű. Maga a hal szó is mágikus, hiszen görögül a hal ICHTYS, a görögben egy mozaikszóval megfeleltethető: Iesos Christos Theon Yios Soter (Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó). A korai kereszténységben, az üldöztetés korában a hal Krisztus szimbólumává vált. Az újjászületés jelképe az őskereszténység jelképrendszerében, az első keresztény gyülekezetek tagjai titkos jelként használták. Kenyérrel együtt tányéron eucharisztia (Jézus teste) szimbólum. A kenyér az önfeláldozás és a tisztaság jelképe, általában véve áldozati tárgy számos népnél. Jézus csodálatos kenyérszaporításai (Mt 14, 13-21; Mt 15, 32-39; Mk 6, 30-44) az oltáriszentség kinyilatkoztatásának előképei. A Jézus születése-típusú festményeken látható kenyér mindig a keresztáldozatot szimbolizálja, de az egyes szentek (Remete Szent Pál, Árpád-házi Szent Erzsébet) attribútuma is. A szimbólumok használata általános, a kompozíció síkszerű és hieratikus (megszabott), hogy a nézők figyelme a mondanivaló lényegére koncentrálódjon. Az ókeresztény kor síremlékein gyakori motívum a halat karmai közt tartó madár (általában sas), amely a mennybe ragadott lélekre utal.