Szín és zene, szín és szavak
Tudjuk, hogy a hangnak nincs színe, azt is tudjuk, hogy nincs súlya, mégis beszélünk – képletesen szólva – hangszínről és hangsúlyról. Érzékeljük, érezzük és megértjük a hangszínt és hangsúlyt, létre is tudjuk hozni. Hangszínekből és hangsúlyokból „épített” zenét is hallunk, érzünk és meg is értjük. A szín és a hangok kapcsolatának hosszú előzménye van, maga a harmónia szó is a zenében előforduló összhangzat kifejezésére szolgál. Itáliában a zenei ütemet a matematikai egyensúllyal és aránnyal állították párhuzamba. Newton például úgy formálta színkörré a spekrumot, hogy a szivárvány színeinek a zenei skála egy-egy szakaszát feleltette meg. Newton kortársa, De colori című művében gyógyító céllal alkotott meg egyfajta színmuzsikát.
A szín és a zene, a szem és a fül érzeteinek kapcsolata új jelentést kapott a huszadik századi művészetben. Elsősorban Paul Klee és Vaszilij Kandinszkij – maguk is képzett muzsikusok - a színt rendkívül elvontan és filozofikusan kezelték, a tónust a hangszínnel, a színfokozatot a hangmagassággal, a telítettséget a hangerővel hozták összefüggésbe. Kandinszkij azt állította, hogy amikor színeket lát, zenét is hall, azúr fuvoláról, kék csellóról és fekete basszus visszhangról beszélt és a színek elosztását partitúraként fogta fel. Mindketten tanítottak Bauhausban, s egyik művész kortársuk, Ludwig Hirschfeld-Mack írt is egy színszonatinát „pirosban”. Kandinszkij számos zenei gondolatot köszönhetett annak a szoros barátságnak, amely Arnold Schönberghez fűzte.
Szem és fül érzetei a költészetben is összekapcsolódhatnak. A 19. századi szimbolista költők között igen gyakori volt egyfajta költői metafora típus, a színesztézia használata, amellyel a színek megnevezése, belső felidézésük a vers hatását fokozták.