Pozitivista stílusfelfogás

A művészettörténet önállósulásával és tárgykörének kibővülésével a 19. század közepén a romantikus-irodalmi, vagy esztétikai értelmezést a tudomány művelői nem találták többé kielégítőnek, új összefüggések feltárására, az emlékek közötti konkrét kapcsolatok megvilágítására törekedtek, s ehhez módszereket kerestek. Az önállósuló művészettörténet írás kezdetben az adatgyűjtés, topográfiai (földrajzi területekhez kötődő) feldolgozás és a morfológia (alaktan) módszereit alkalmazta, amelyek a magán- majd közgyűjtemények leltározásában, rendszerezésében jóval korábban kicsiszolódtak. Ezekkel a módszerekkel a 18. század végén kialakult esztétikai szemlélet sokoldalúságának helyére a műalkotásnak dokumentumként való felfogása lépett, s a történetfilozófiai rendszerezés és fogalmak helyét a természettudományoktól kölcsönzött, vagy ezek mintájára megalkotott kategóriák vették át.

Gottfried Semper törekvése az volt, hogy a stílusjelenségeket egyértelmű, mérhető adatokra alapozott, pontos formában ragadja meg, nála a művészeti stílust egyrészt a használati funkció, másrészt az anyag és megmunkálási technika határozza meg. Ehhez hasonló nézeteket vallott Viollet-le-Duc, a művészet technikai oldalának meghatározó szerepét hangsúlyozta. Elsősorban a középkori építészettel foglalkozott. Már elődei megkülönböztették a középkori fejlődés két fázisát, a romanikát és a gótikát, ő maga elméletét a francia gótikus katedrálisok helyreállításában szerzett gyakorlatára alapozta. Tevékenységének összefoglalását enciklopédikus munkája - Dictionnaire raisonnée de l'architecture francaise du Xie au XVIe siécle, Paris, 1854-1868 - tartalmazta, s ebben az építészet két fő összetevőjeként az elméletet (a tulajdonképpeni művészet és tudás) és a gyakorlatot nevezte meg, a gyakorlat pedig az elmélet alkalmazása az igényeknek és az adottságoknak megfelelően. Alapelve volt, hogy a legapróbb formai részletekig az anyag határozza meg a szerkezeteket és a stílust, s ez a nézete uralkodó szerepet játszott a középkor kutatásban egészen a 20. század első negyedéig.

Amikor elterjedt az a szemlélet, hogy a stílusfejlődés mozgatója az anyag és technika, a fejlődés pedig a természeti adottságokhoz való alkalmazkodás eredménye, a stílusfogalom elvesztette összetettségét, s pusztán formális jegyek, technikai elemek összeségévé vált. A múzeumi és műemlékvédelmi szakemberek munkásságában előtérbe került a rendszerezési szempont, a műalkotás formáinak adatként való felhasználása és a művészettörténetnek az a felfogása, hogy a korstílust, mint a személyes stílus általános megnyilvánulását, közös formai elemeit tartalmazó csoportstílust fogják fel. E nézetek olyan kézikönyvek megalkotásához vezettek, amelyek egy-egy földrajzi terület, ezen belül lokális iskolák, vezető mesterek és követőik szerint csoportosították a műveket, főként formális jegyek alapján.