A romanika építészete Németországban – Speyer

A 9. században széthulló frank birodalom területén élő germán törzsek önállósulási törekvéseik ellenére is elismerték a központi királyi hatalmat, s így egy jellegzetes centralizált szellemi kultúrát, műveltséget és művészetet alakítottak ki területükön. A német templomépítészetre a hosszházas, általában háromhajós bazilikák építése jellemző. Gyakori a keleti és nyugati toronypár együttes alkalmazása, és az általában íves záródású főszentély előtt, az egyhajós keresztház és főhajó metsződésében emelt négyezeti torony építése. A Karoling korszakban megjelenő Westwerk a romanikában is tovább él, bár egyre inkább elmarad, átalakul. Az érett romanikában a nyugati szent ély, a templom hosszházának a nyugati végén az apszidiális lezárás is elterjedt.

A német romanika legmonumentálisabb alkotása, a három császárdóm egyike, a speyeri székesegyház 1082-1104 között épült. A Hildesheimben elkezdett építészetet fejlesztette tovább, azt tökéletesítette, és így vált a német területen mintaadó típussá. Keleten az emelt szentély és keresztház alatt nagyméretű kripta, altemplom kapott helyet. A császárokat a szentély elé, a főhajóba temették. Temetkezési helyüket később átalakították, s így az, az altemplom részévé vált, annak nyugati nyúlványa lett. Az épületet kívülről négy arányos négyszög alapú harangtornya (kettő a keresztház és szentély, kettő pedig az előcsarnok mellett), a nyolcszögletes alapú négyezeti tornya, és óriási méretei (70 méter hosszú) különböztetik meg a kor társ templomoktól. A speyeri dómban készült el az európai építőművészet egyik első élkeresztboltozatos főhajója. Az alaprajzon megfigyelhető, a hosszháztámváltásos szerkezete: a főhajó boltozatát csupán minden második pillérpár viseli, ezért ezek vaskosabbak, a páratlan számú pillérpárok csak a mellékhajók boltozatát tartják, így ezeknek a mérete kisebb.