A vörösalakos technika a feketealakos fordítottja: a mázat a figurák helyéről távolítják el, így azok az agyag eredeti vörös színében jelennek meg. A belső vonalakat még égetés előtt pálcával rajzolják meg; e technika sokkal részletgazdagabb megoldásokra nyújt lehetőséget. Exékiasz tanítványa volt az a festő, aki ezt az eljárást kitalálta, és akinek nem tudjuk a nevét, csak fazekasmestere után hívjuk Andokidész-festőnek. Dolgozott fekete- és vörösalakos vázákon is, és többször megfestette ugyanazt a jelenetet egy váza két oldalán két technikával. A vörösalakos festészet a 6. század utolsó negyedében terjedt el. A korai festők között a hihetetlenül termékeny, témagazdag és változatos kompozíciókat alkotó Durisz, az egymással rivalizáló, nagyméretű vázákat dekoráló Euphroniosz és Euthümidész nevét érdemes megjegyezni. A Kr.e. 5. század első negyedében, a késő-archaikus korban alkotott a Brügosz-festő, akinek műveire az archaizálás és a mozgalmasság jellemző. A vele kortárs Berlin-festő már a klasszikus kor előfutára.

Pihenő Héraklész