Enkausztikus festészet: görög festészeti technika. A viasszal elkevert festéket valószínűleg hidegen felvitték az alapra, majd felhevített eszközzel ráégették. Az eljárás tartósságot és mély színhatást eredményezett. Csak a Kr. e. 4. században terjedt el széles körben.

Fehéralapos technika: a Kr. e. 5. században kialakult görög vázadíszítési mód: a hátteret krétaporral kevert fehér alap jelentette, erre eleinte a szokásos technikával, később égetés után felvitt több színnel festettek. A technika kiválóan alkalmas volt a körvonalrajzok készítésére és a nagy festészet jellegzetességeinek visszaadására.

Gazdag stílus:a görög vörös alakos vázafestészetben a Kr. e. 5. század utolsó negyedében kibontakozó díszítőmód, melyet a túlzsúfoltság, a színpadiasság és az aprólékosan részletes, gondos rajz jellemez; legnagyobb képviselője a Meidiasz-festő volt.

Hét világcsoda: az ókori világ építészeti remekműveinek különböző változatokban megőrződött felsorolása. A hét csoda listája a hellénisztikus korban alakult ki. A legismertebb hagyomány szerint az egyiptomi piramisok, Szemiramisz függőkertjei, az alexandriai világítótorony (fárosz), a rhodoszi kolosszus, az epheszoszi Artemisz- (Diana-) templom, a halikarnasszoszi mauzóleum (Mauszoleion) és Pheidiasz olümpiai Zeusz-szobra tartoztak ide.

Hüdria: nagyméretű, két oldalsó és egy hátsó füllel ellátott vízhordó edény, többek között a görögök egyik kedvelt vázaformája.

Kontraposzt: először a görög klasszikus szobrászatban alkalmazott elv: a test ellentétes mozdulataiból kialakított egyensúly, a szobrászat és festészet egyik kompozíciós elve (szó szerinti jelentése „ellentét”). Eredeti művészettörténeti értelmében a ponderációszinonimája volt.

Kratér: kétfülű, széles szájnyílású, nagyméretű görög vegyítőedény. Fülének elhelyezkedésétől és formájától, illetve a test kiképzésétől függően több fajtája is ismert (kehely-, harang- stb.).

Külix: magas talpú, lapos, széles, két vízszintes füllel ellátott ivóedény.

Léküthosz: eredetileg szűknyakú, mélyszájú kis kenőcsösedény, később a forma a görög halott kultuszban kapott nagy szerepet.

Meander: A görög művészet jellegzetes díszítőmotívuma, nevét a kanyargós Maindros folyóról kapta. Szeszélyesen kanyargó, szögletes vonalú indákból áll. Bronzkori Európában is kedvelt motívum volt, az antik építészetben szívesen használták párkányok díszítésére.

Oinokhoé: egyfülű, általában nagyobb méretű, kiöntős boroskancsó.

Palmetta: 1.az asszír művészet pálmalevélre emlékeztető, gyakran sormintát követő díszítőeleme. 2. a keleti területekről a görögség által átvett és elterjesztett, a későbbi korokban is szívesen alkalmazott dekorációs elem.

Pinax: tábla, táblakép. Festett v. domborműves, sírokban vagy szentélyekben elhelyezett kő-, fa- v. agyagtáblák. Ez utóbbiakat ismert vázafestők is díszíthették (pl. Exékiasz).

Ponderáció: kiegyensúlyozást jelentő latin szó, művészeti értelemben a klasszikus görög művészet által felfedezett szobrászati alapelv, mely az alakok tömegével és hangsúlyainak eloszlásával foglalkozik. A görög szobrászat a korábbi frontalitást meghaladva, annak szimmetriáját felbontva az egyik lábra helyezte a hangsúlyt, s ezt az eltérést a test és a fej új beállításával egyensúlyozták ki (a súlyt hordó láb csípője enyhén felemelkedik, az előre lépő láb oldalának válla kicsit előbbre húzódik, s a fej is ebbe az irányba fordul stb.). A következetes ponderáció megvalósulása a kontraposzt.

Rhütmosz: a görög szó eredeti értelmében a szabályos mozgás érzetét keltő formát jelentette; a klasszikus kori szobrászat újítása.

Szigorú stílus: a görög művészet klasszikus korának uralkodó kifejezésmódja. Egyszerűség, feszes szerkezet, puritánságában is kifejezéssel teli megfogalmazás és dinamika jellemzi.

Szümmetria: a görög szó eredeti értelmében a részek egymáshoz és az egészhez való viszonyát jelenti; a klasszikus kori művészetben bukkan fel először.

Temperafestészet: valamilyen kötőanyag segítségével való festés. Ilyen kötőanyag lehetett a tej, a tojássárgája; az alap rendszerint gipszréteg volt. A felvitt festék azonnal megszáradt, tehát utólagos javításra nem volt lehetőség. Ez a technika világító, áttetsző jelleget eredményezett.

Vörös alakos váza: a Kr. e. 6. században megjelenő athéni vázadíszítő technika: a fekete alakos vázával ellentétben itt az alakokat hagyták meg eredeti színükben, s belső vonalakat finom ecsettel vitték fel. Ez a megoldás sokkal alaposabb, részlet gazdagabb és kifejezőbb volt.