Berlin-festő (Kr. e. 500-460 k. működött): Késő-archaikus vázafestő, aki mind fekete-, mind vörösalakos technikával dolgozott (az utóbbi tevékenysége a jelentősebb). Monumentalitás, líraiság és kiváló anatómiai érzék jellemzi. Többnyire egy- v. kétalakos képeket festett. Több mint 200 művét ismerjük, ilyenek az Apollón a tengeren, Hermész és szilénosz.

Kleophradész-festő (Kr. e. 510-470 közt működött): Jelentős késő-klasszikus-kora-archaikus vörösalakos vázafestő, művészetét a monumentalitás és a realizmus jellemzi, és alkotásain megfigyelhető a nagyfestészet, elsősorban Polügnótosz hatása. Több mint 100 vázáját ismerjük, ilyenek pl. a Harcos és az Ökölvívók.

Kritiosz és Nésziotész (Kr. e. 5. sz. 1. negyedében működtek): Többnyire együtt dolgozó görög szobrászok; Anténór szobrának elhurcolása után ők, a tanítványok készítették el a Zsarnokölők új szoborcsoportját. Eredetije elveszett, de több római másolatból ismerjük az egyes szobrokat, bár a teljes kompozíció nem állítható helyre.

Leokharész (Kr. e. 360-320 közt működött): Késő-klasszikus görög szobrász. Mivel makedón-barát volt, több ilyen politikus portréját is megformázta, valamint Lüszipposszal együtt készítette el Kratérosznak, Nagy Sándor hadvezérének emlékművét. Részt vett a Mauszoleion szobordíszítésén is, az ott felismert stílusjegyek alapján egyesek neki tulajdonítják a Belvedere-i Apolló eredetijét.

Lüszipposz (Kr. e. 390-310 k.): Késő klasszikusgörög bronzszobrász, aki megújította az emberalak-ábrázolást (kisebb fej, nyúlánkabb test), és többnézetű szobrokat készített. Gyakran formázott atlétákat, állatokat, de kedvelte a portrékat (többek között Nagy Sándorét is), illetve gyakran választotta Héraklészt témájául. Egyik legismertebb műve a Tarentumi Héraklészülő szobra, melynek több másolata maradt fenn; két ilyen terrakottaszobor a Szépművészeti Múzeumban látható.

Meidiasz-festő (Kr. e. 430-390 közt működött): Késő-klasszikus görög vörösalakos vázafestő, a túlzsúfolt, dekoratív részletekben elmerülő, időnként modorossá váló ún. gazdag stílus legnagyobb mestere. Egy, az ő stílusában, de nem általa készített oinokhoé a Szépművészeti Múzeumban látható.

Mikón (Kr. e. 470-440 közt működött): Klasszikus kori görög festő, Polügnótosz mellett a legnagyobb; ezenkívül bronzszobrairól is megemlékeztek. Valamennyi említett képe Athénban készült. Írott forrásokból ismert művei: Amazónharc az ún. Színes csarnokban, Argonauták a Dioszkuroszok templomában.

Mürón (Kr. e. 5. sz. 2. negyedében működött): Jelentős klasszikus kori görög bronzszobrász, aki több görög városban, Kis-Ázsiában és Szicíliában is dolgozott; művei csak másolatokból ismertek. Leginkább szobrainak ritmikáját dicsérték. Legismertebb műve a Diszkoszvető.

Niobida-festő (Kr. e. 5. sz. 2.. negyedben működött): Klasszikus kori görög vörösalakos vázafestő; a nagyfestészet vívmányait, így a polügnótoszi tér-és mozgásábrázolást ő őrizte meg a legjobban. Mintegy 70 műve ismert, köztük a Niobidák pusztulása vagy az Amazonharc.

Olümpia-mester (Kr. e. 5. sz. 2. negyedében működött): Az olümpiai Zeusz-templom díszítésének irányító szobrászmestere, az ún. szigorú stílus egyik legjelentősebb képviselője. A templom szoborcsoportjain, metopéin felismerhető az egységes szerkesztettség, megjelenik a tökéletes jellemábrázolás, mindez éles körvonalakkal és aszkétikus szerkesztettséggel.

Pallas Athéné / Minerva: A görög mitológiában az olümposzi istenek egyike. Úgy született, hogy miután Zeusz lenyelte az Athénéval terhes Métiszt, Héphaisztosz bárdjával Zeusz fejére sújtott, és Athéné teljes fegyverzetben pattant ki apja fejéből. Mint Athén oltalmazója, győzött a Poszeidón elleni küzdelemben. Legismertebb ábrázolása a római másolatokról ismert, az eredetileg az athéni Parthenón szentélyében felállított monumentális, arany és elefántcsont szobor volt, melyet Pheidiász készített az Kr. e. 430 k. Rómában Minervát általában sisakkal, pajzzsal és lándzsával ábrázolták. A tudományok védőistene.

Parrhasziosz (Kr. e. 460-390 k.): A klasszikus-későklasszikus kor Zeuxisz melletti legnagyobb mestere és vetélytársa. Athénben és Kis-
Ázsiában működött. A körvonalrajz mestere és tökélyre fejlesztője, ezenkívül a lélekábrázolás is erényei közé tartozott. A hagyomány több művéről is tud: Őrültséget színlelő Odüsszeusz, Hermész, Thészeusz stb.

Pheidiasz (Kr. e. 500-430 k.): A legnagyobb ókori görög szobrász, a Parthenon építésének és díszítésének irányítója. Korai műveiben az athéniak perzsák fölötti győzelmét fogalmazta meg. Ő készítette Athéna Parthenószszobrát; mivel a szobor pajzsán saját magát és barátját, Periklészt is megörökítette, száműzték. Ezt követően készítette el Olümpiában a 12 m magas, arany-elefántcsontZeusz-szobrot, melyet az ókor egyik világcsodájának tartottak.

Plinius Secundus, Gaius id. (Kr. u. 23 – Kr. u. 79): Római író. A Naturalis historiae libri XXVII (Természetrajz) szerzője, könyvében összegyűjtötte és összefoglalta az ókor egész természettudományi ismeretanyagát. A 160 sűrűn teleírt tekercs unokaöccsére ifjabb Pliniusra maradt, mikor áldozatul esett a Vezúv kitörésének, amely elpusztította Pompeit és Herculáneumot. Könyveiben nem csak természetrajzzal foglalkozott, az egész római kultúrát és gyökereit hozzáférhetővé tette későbbi nemzedékek számára. A művészettörténet számára az ásványokról és a művészetekről, szóló fejezetei (XXII-XXVII. könyv) a legfontosabbak, melyben számos antik művet és művészt ismertet. (Megjelent magyarul: Caius Plinius Secundus: Természetrajz az ásványokról és a művészetekről. Enciklopédia, Budapest, 2001) A festőkről szóló történetei ismertek voltak – és mintaként szolgáltak – a középkorban is, de a reneszánsz idején újra és újra hivatkoztak rá.

Polügnótosz (Kr. e. 500-430 k.): Az egyik legnagyobb klasszikus kori görög festő. Nevéhez fűződik az alakok többszintű elhelyezése, egymáshoz való térbeli viszonyuk érzékeltetése, az árnyékolás megjelenítése, a háttér növényzettel és állatokkal való benépesítése, az emberek különböző nézetből való lefestése, és megújította az arckifejezések ábrázolását is. Csak Athénban és környékén dolgozott. Műveit csak a hagyományból ismerjük (A görögök Trója bevétele után Színes Csarnokban, Dioszkurok násza a Dioszkurok templomában), újításainak visszfénye pedig a vörösalakos vázákon látható.

Polükleitosz (Kr. e. 460-420 közt működött): Az egyik legjelentősebb klasszikus kori görög bronzszobrász, az ún. szigorú stílus megfogalmazója; az elméleti munkájában leírt emberi arányokat sokáig követendő mértéknek, kánonnak tartották. Híres szobrát, a Dárdavivőt e kánon megformálásának tekintették (eredetije nem maradt fönn, egy másolatának torzója a Szépművészeti Múzeumban látható). Főleg ruhátlan ifjúszobrokat készített (Önmagát lekaparó atléta, Kockázó gyerekek)

Praxitelész (Kr. e. 370-325 közt működött): Késő-klasszikus szobrász, aki főleg márványszobrokat készített. Stílusát finom testfelület-kezelés, munkáit idillikus, derűs légkör jellemzi. A görög szobrászatban elsőként készített ruhátlan nőalakot (Knidoszi Aphrodité), felfedezve ezzel a női testszépségét a görög művészet számára. Egyetlen műve sem maradt fenn, de többről is készültek másolatok (Gyíkölő Apollón, Pihenő szatír).

Püthagorasz (Kr. e. 520-440 k.): Görög bronzszobrász, a klasszikus szobrászat egyik úttörője. A hagyomány szerint ritmust és szimmetriát adott szobrainak, és ő formázta meg először az inakat és az ereket; főleg mitológiai és győztes atlétákat ábrázoló szobrokat készített.

Pütheosz (Kr. e. 4. sz.): Késő-klasszikus görög építész és szobrász, a Mauszoleion egyik építője és a tetején lévő négyesfogat szobrásza; nevéhez fűződik az epheszoszi Athéna-templom építése is.

Szatürosz (Kr. e. 4. sz. 2. fele): Paroszi építész és szobrász, Pütheusszal együtt a halikarnasszoszi Mauszoleion építésze, és valószínűleg a szobormunkákban is részt vett.

Szilanión (Kr. e. 4. sz. 3. negyed): Késő-klasszikus görög szobrász, a portrészobrászat egyik vezető egyénisége, többek között Platón, Szapphó, Apollodórosz portréinak elkészítője.

Villa Giulia-festő (Kr. e. 460-440 közt működött): Koraklasszilus-klasszikus vörös alakos vázafestő, mintegy 160 munkája ismert. Megnyúlt alakok, nyugodt, méltóságteljes ábrázolás jellemzi. Egy vázája, főoldalán távolugróval és edzőjével, a Szépművészeti Múzeumban látható.

Zeusz / Jupiter: Az antik mitológiában Kronosz és Rhea fia (neve ezért Kronidész), Hádész, Poszeidón, Héra és Démétér testvére, a tizenkét olimposzi isten közül ő a főisten. A mitológia szerint Krétán rejtették el apja elől, és miután atyját megfosztotta uralmától, fivéreivel, Poszeidónnal és Hádésszel felosztották a világot egymás között. Zeusznak az ég jutott, és az Olümposzon trónolt. Első feleségétől, Métisztől (vagy Dioné) született Pallasz Anthéné, aki egyes mítoszvariánsok szerint teljes fegyverzetben pattant ki fejéből. Ismertebb felesége testvére, Héra volt, tőle született Arész (Mars), a hadisten. Zeusztól több istennek és halandónak született gyermeke, köztük Dionétól Aphrodité, Mnémoszünétől a Múzsák, Létótól Apollón és Artemisz, Démétértől Perszephoné, Maiától Hermész, Szemelétől Dionüszosz, Danaétól Perszeusz, Lédától Helené, Alkménétől Héraklész, Európétól Minósz. Az olümposzi Zeusz az ég isteneként felhőgyűjtő és vihart támasztó volt, a mennydörgés ura. Zeusz oltalmazta a háztartást, az idegeneket, az oltalmat keresőket, védelmezte az esküt és a jogot. Jóshelye Dódonában volt, ahol mint a jóslás istenét tisztelték. Attribútuma a sas, a jogar és a villámköteg, gyakran trónszéken ülve ábrázolták, dús, göndör szakállal. A hét világcsoda közé számított Pheidiasz Kr. e. 5. században készült, elefántcsont és arany Zeusz-szobra az olümpiai Zeusz-templomban. Jupiter szerelmeit, ahol az isten alakját megváltoztatva ejtette rabul kiszemeltjeit, Correggio dolgozta fel 1531-2-ben készült festményciklusán.

Zeuxisz (Kr. e. 450-390 k.): Dél-itáliai születésű görög festő, a klasszikus festészet egyik legkiemelkedőbb alakja; dolgozott itáliai és görög városokban, és a makedón királyi udvarban is. Mitológiai és zsánerképeket, ill. portrékat festett, de említik egyetlen szín árnyalataival készült munkáit is. Valamennyi képe elveszett, a legnevesebbek: Nőstény kentaur, Heléna, Kígyókat fojtó kis Héraklész.