Domborműszobrászat

A császárság kialakulásakor, Augustus idején a domborműszobrászatban a köztársaságkor technikáit alkalmazták, ugyanakkor megjelent a klasszikus görög művészet utánzásának igénye. Főleg az eszményítést és a méltóságteljes nyugalmat tekintették példaértékűnek. Az első így készült dombor mű a Mars-mezőn Kr.e. 13-9 közt épített monumentális oltár, az Ara Pacis Augustae (azaz az Augustusi Béke Oltára) volt: magas pódiumon álló, felül nyitott, fallal körülvett oltárt emeltek, a falakat kívül-belül domborművekkel borították. A nyugati homlokzaton Róma alapítójának, Aeneasnak áldozatát láthatjuk, a keletin az Tellus, az anyaföld és Róma megszemélyesített istenei kaptak helyet több más allegorikus alak között. Az oldalfalakon az oltár felszentelésének ünnepi menete vonul, s feltűnik maga Augustus is, papokkal és az arisztokrácia tagjaival együtt. A belső ol dalakon a bőség jeleként ökörfej-alakú díszítéseken (ún. bukrániumokon) gyümölcsfüzérek lógtak. A többi hivatalos dombormű is az Ara Pacis stílusában készült, és a tematikájuk is hasonló volt: Aenas, a rómaiak legendás őse azért tűnt fel oly gyakran, mert Augustus saját magára mint Róma újjáalapítójára tekintett, s így Romulusszal együtt ő volt ezen alapításban is a princeps elődje. A magánházakban két domborműfajta lett igen népszerű. A trójai eredet hangsúlyozása és a görög kultúra népszerűsége eredményezte az Iliászból vett jelenetek gyakori megörökítését. E reliefes táblákon, az ún. tabula iliaca-kon a képszalagon folyamatosan ábrázolták az adott eseménysort. Emellett a közélettől való elfordulás miatt kedveltté váltak tájképeket és természeti témákat megjel enítő domborművek is. Az alexandriai reliefnek hívott domborműfajta nem márványra, hanem inkább stukkóra való faragási technikával készült, és nem volt más, mint a korábbi tájképfestészetnek domborműre való átültetése. A következő évszázad hivatalos művészetében mind a tematikában, mind a kifejezésmódban változás történt: az uralkodók győztes csatáinak megjelenítése válik jellemzővé. Az új ábrázolásmód Titus császár (Kr.u. 79-81) domborművein teljesedett ki: a csatajelenetekre a mozgalmasság jellemző, a háttér elmosódik, az alakok erősen kidomborodnak, s ez lehetővé teszi a fény-árnyék hatás alkalmazását. Mindez a kor uralkodó művészeti ágának, a festészetnek a hatását tükrözi.

A Kr.u. 2. században is a dombormű maradt a fő propagandisztikus műfaj, melynek fénykora Traianus (Kr.u. 98-117) uralkodására esett. A császár beneventumi diadalívén a békés tetteket, a birodalom népeivel való harmonikus kapcsolatot örökítették meg. Más jellegű az uralkodó talán legismertebb emlékműve, a Traianus-oszlop. A dák háború eseményeit bemutató oszlop eredetileg Traianus fórumán állt. Apollodórosz, a császár fő építésze és szobrásza készítette a domborműveket, melyek mintegy 200 m hosszan, spirálisan haladnak fölfelé. A pontos részletek, mellyel a művész a tájat, az épületeket, az emberek öltözékét, sőt érzelmeit ábrázolta, a hajdani triumfális festészetre emlékeztetnek, de itt az ellenfél hősiességét is megfigyelhetjük, ezzel is mutatva, hogy a győzelem a tökéletes hadvezérnek, a császárnak, és a hadseregében megtestesült fegyelemnek és erőnek köszönhető. E mintát követően több császár is állított emlékoszlopot, de csak Marcus Aureliusé (161-80) maradt fenn. Az ábrázolásmódja megegyezik Traianuséval, de a szemlélete gyökeresen eltérő. A barbár markomannok betörését megfékező hadjárat felelevenítésében nyoma sincs a korábbi fölényes erőnek: a harc elkeseredett, a mozdulatok és a jelenetek nemcsak mozgalmasak, hanem szenvedélyesek, hangsúlyos szerephez jut a halálnak, a háború pusztításának ábrázolása, és a korábban részletezett táj teljesen háttérbe szorul.

A halálnak, a túlvilágnak előtérbe kerülése már a század közepétől megfigyelhető: ekkortól válnak igen népszerűvé a már korábban is ismert faragott szarkofágok. A Rómában készült példányok díszítése is közelebb áll a görög, mint az etruszk előzményekhez, a keleti provinciák műhelyeinek termékei pedig az ottani hagyományokat folytatják. Az ábrázolásokon gyakran tűnik fel Dionüszosz-Bacchus, akinek misztériumvallása nagy tiszteletnek örvendett, illetve a gall háborúk eseményeit megörökítő csatajelenetek, melyekkel az elhunytnak a halál fölött aratott győzelmét szimbolizálták. Ez utóbbi műfajból fejlődnek majd ki a kései császárkor csataszarkofágjai.