Absztrakt fotó

A tiszta fotográfiastílusában és történetében a II. világháború nem jelent törést. Ansel Adams képeiről például úgyszólván nem lehet megmondani, hogy mikor készültek. A háború után viszont föllépett egy új nemzedék, mely újrafogalmazta a tiszta fotográfiát. Képviselői még egy lépést tettek az absztrakt fényképlátvány irányában, még egy lépéssel eltávolodtak a fotográfia ábrázoló, felidéző, dokumentatív funkciójától, s így önálló stílust teremtettek. Fényképeik szándékoltan kubista, expresszionista, konstruktivistaműalkotások hatását keltik, jóllehet tisztán fotográfiai eszközökkel készültek.

Frederick Sommer például tökéletesen eltünteti képeiből a teret, legyen szó tájképről, a sivatagban talált állattetemekről vagy éppen Max Ernst portréjáról. Aaron Siskind és Carl Chiarenza grafittiket vagy annak látszó látványrészleteket fényképez, melyek a szuper közeli felvétel során elveszítik eredeti anyagszerűségüket, s festmények fekete-fehér reprodukciójának hatását keltik. Harry Callahan a színeket a minimumra redukálja, s ezzel éri el az absztrakciót; fekete-fehér képein is a minimálkoncepció alapján dolgozik. Wynn Bullock olyan megvilágítási körülmények között fényképez, amelyek természetes módon redukálják a látványt grafikai hatású vonalakra és foltokra. Minor White a szűkösebb, redukált kivágásokat kedveli, jóllehet nem az extrém közeliket; képei meditatív hangulatúak, a keleti filozófiákat idézik. Paul Caponigro viszont Braquekubista képeit idézi meg. Érdekes egyébként, hogy az említett művészek majd mindegyike vagy maga is zenész volt, vagy komolyabban foglalkozott a zenével. Valószínűleg ez is hozzájárult az elvont gondolkodás- és látásmódjukhoz.