Picasso: hosszú élete során személyében végigjárta az egyetemes művészettörténet útját, helye minden bizonnyal a 20. századi művészet legnagyobbjai között van. Malagából Barcelonán és Madridon keresztül jutott el Párizsba 1900-ban. Figurális festészetének, szociális érzékenységének két korszaka nagyon ismert: a Toulouse-Lautreci alapokon nyugvó kék (1902-04), illetve a rózsaszín (1905) korszak. A Pireneusokba tett látogatásai fedeztették fel vele az ibériai prehistorikus (történelem, történetírás előtti) szobrászatot, majd az afrikai törzsi művészetet (Avignoni kisasszonyok 1906/7. A művészeti szervező, monográfusíró Gertrude Stein portréját már a pireneusi út után fejezt e be, felfedezhető rajta a friss élmény). Georges Braque-kal Apollinaire közvetítésével ismerkedett meg 1904-ben, de együtt tulajdonképpen 1909-től, a kubizmus születésétől dolgoztak. A kubizmus Horta de Ebróban született, az átmenetet hozzá Picasso munkásságában a Hölgy legyezővel, illetve a Nő mandolinnal képviseli. Ez utóbbinak egy évvel későbbi változata már teljes mértékben az analitikus kubizmus jegyében készült. Picasso élete során többször jutott nagyon közel a teljes absztrakcióhoz, de mindig visszafordult erről az útról. Szintetikus kubista alkotásainak formanyelve, a szabadon alkalmazott analizált formákból való építkezés, valamint az általa konstruált mitikus világban (mely sok esetben valódi mítoszokban gyökerezett, lásd. a grafikai Minotaurusz-sorozata, vagy a politikai-történelmi mondanivalóval felruházott Guernica1937) szövődött át a mindig jelenlévő archaikus neoklasszicizmussal, melyhez élete során többször visszatért. Díszleteket készített Gyagilev balettjeihez. Egy ilyen munka kapcsán utazott 1917-ben Cocteau-val Rómába, és ennek az útnak hatására látványosan a klasszikus formanyelvhez fordult (Asszonyok a tengernél, 1920, Három asszony a kútnál, 1921), ez a tendencia pedig később is megmaradt művészetében. A húszas évek közepén őt sem hagyta érintetlenül a szürrealizmus (Három muzsikus, Három muzsikus maszkban, 1921). Ahogy merített a görög művészetből, úgy merített a prehistorikus alkotásokból - és mindenekelőtt szemléletből - is, úgy dolgozta fel az európai festészet nagyjainak alkotásait (főként két honfitársa, Velázquez és Goya műveit) is. 1946-ban, rémlátomásos háborús évek után Vallaurisba költözött és kerámiaszériákat készített. Picasso életművében ki kell térnünk a szobrászatra, illetve a "határműfajok" szerepére is. Picasso maga készítette maszkok és hangszer-reliefek után valójában kevés tisztán kubista szobrot alkotott, például a Női fejc. bronzszobrot (1909-1910). 1910-ben készített egy sorozatotAbszintos pohár címmel, mely a korabeli divatos, italt tartó, valódi pohárszerű bronzdarabon álló igazi kanálból állt. Danto, a 20.századi filozófus-esztéta-művészettörténész hívta fel a figyelmet rájuk mint Duchamp előtti ready-made-szerű, sorozatban "gyártott" alkotásokra. Picasso tanult a vasszobrászoktól (Julio Gonzaleztől) és 1913 körül drótszobrok készítésébe kezdett, hulladékanyagok felhasználásával, mint nagy számban készített kollázs esetében is. Térbeli rajzokat akart készíteni, ez is egy felszámolási módja a festészet és a szobrászat szembenállásának. Picasso nagy művei közé tartozik a Békegalamb, mely a Béke Világtanács számára készült.

Pablo Picasso: Guernica