Hagyományos és korszerű elemzés

A hagyományos művészettörténet-írás legfontosabb módszere a stíluskritika: az egyes művek és alkotóik stílusbeli sajátosságainak, törekvéseinek felismerése és különböző korszakokba, stílusokba, iskolákba rendezése. Az egyes művek elemzésére (interpretálására) azonban már igen korán önálló módszerek, sőt módszertani iskolák alakultak ki, közülük a legjelentősebbek a 20. század első felében létrejött „ikonológia” (Aby Warburg, Erwin Panofsky) a „struktúraanalízis” (Hans Sedlmayr) és Sigmund Freud nyomán a pszichoanalízis (úgy is, mint a művészetpszichológia tudományának egyik sajátos területe). A műértelmezés egyik általános elméletét idegen szóval „hermeneutiká”-nak is szokták nevezni, levezetve Martin Heidegger német filozófus tanaiból.

Művészetszemiotika (azaz a művészet jelelmélete) gyűjtőnéven tárgyalhatjuk egyes újabb tudományos irányzatok – szemantika (jelentéstan), strukturalizmus, lingvisztika (nyelvelmélet), kommunikációelmélet, szövegelmélet, tartalomelemzés stb. – törekvéseit. Legújabban a posztmodern filozófia nyomán körvonalazódtak újabb tudományos elméletek: elsősorban a recepcióelméleti esztétika (lényege, hogy a műalkotás jelentésének, „olvasatának” megkonstruálásához maga a néző is hozzájárul). Bizonyos posztstrukturalista irányzatok – például az elemzendő műveket „szöveg”-nek tekintő dekonstrukció (Jacques Derrida) – beletorkollanak a főleg Angliában és az Egyesült Államokban virágzó, általánosabb érvényű szemléletmódba: a vizuális kultúraelméletbe. (Rokon célkitűzésű tudományágak még a „vizuális tanulmányok”, „kulturális tanulmányok”, „kulturális (vizuális) antropológia” stb.

Max Beckmann: Éjszaka