A hatalmi rendszer és a művészetpolitika megváltozása

Az erősödő kommunista hatalom megszilárdulásának nem az avantgárd művészetre volt szüksége. Bár a szocializmus alapjelszavai: haladás, baloldaliság a magyar avantgárdot (Nyolcak, Kassák és köre, szentendrei kör) jellemezték, az 1950-es évek moszkovita diktatúrájának szüksége volt arra, hogy a képzőművészeti alkotásokból a nagyközönség számára is könnyen leolvasható legyen az optimizmus, a rendszert dicsőítő eredményesség, a szép jelen és a még szebb jövő.

A hatalom megtalálta a módját, hogyan tartsa a kezében a művészeket. Előbb a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége alakult meg 1949-ben, majd a művészek gazdasági szervezete, a Képzőművészeti Alap 1952-ben. A Képzőművészek Szövetségének első alapszabálya leszögezte, hogy tagjai marxista-leninista szellemben alkotnak. Akik nem voltak Alap-tagok, elestek a megbízásoktól és a kiállítási lehetőségektől. A kiállításokat az Alap tagjaiból és (1956 után) a Képző- és Iparművészeti Lektorátus munkatársaiból kiválasztott zsűribizottság engedélyezte. Ha a hatalom érdemesnek tartotta őket, a művészek kiváltságokat is élvezhettek. Az újonnan épülő létesítményekben hatalmas murálismegrendelésekhez (Bernáth Aurél: Az ipari munkásság és a sport falképterve, Népstadion) lehetett jutni; egy-egy kiváltságos művész évente több mozaikra és freskóra is megrendelést kapott. A hagyományos táblaképek és kisplasztikák mellett, az előbb említett muráliákon túl, köztéri szobrokra és plakátokra kapnak megbízást a művészek.