Az expresszionizmus előfutárai között a svájci Ferdinand Hodler, a norvég Edvard Munch, és a századelőn működő flamand James Ensor tartandó számon a posztimpresszionizmus nagy alakjai: a szín szempontjából Paul Gauguin, a kifejezésmód szempontjából Vincent Van Gogh mellett. Henri Matisse 1908-ban az Egy festő feljegyzései c. írásában így nyilatkozott: "Mindenekelőtt kifejezésre (expression) törekszem." Valóban, főként francia területen az expresszionizmus terminust eredetileg a modern művészet egészére alkalmazták. Amit ma értünk expresszionizmuson, annak a fauves is előfutára, illetve első szakaszában kortárs jelensége. Herwarth Walden 1927-ben az expresszionizmus elindítójaként Oskar Kokoschkát nevezi meg, de a bécsi szecesszió köréből induló Egon Schiele is állhatna ebben a szerepben, Németországban pedig Paula Modersohn-Becker, Christian Rohlfs, Emil Nolde.

Az expresszionizmus fogalma

A művészet történetének egészén végigvonul az "expresszív" kifejezés használata az erőteljes kifejezőerővel rendelkező alkotások elemzésekor. Az expresszionizmus, az avantgárd egyik 1945 után is legelevenebben ható irányzata azonban céljának és nem eszközének tekinti ezt a stílusjegyet. Mindenek előtt szembeszáll az impresszionizmussal, a naturalizmussal (hasonlóan a szimbolizmushoz), a külső valóság ábrázolásával, és a belső világ, az Én, a szubjektum kivetítését tekinti fő feladatának. Művészeti eszköze a kifejezés érdekében véghezvitt stilizálás, egyszerűsítés, a perspektíva részleges vagy teljes hiánya. Wilhelm WorringerAbsztrakció és beleérzés c. műve óta (1911) nyilvánvaló az izmus alapvetően német (északi) indíttatása. Az expresszionista művészek tudatosan foglalkoztak a német középkori művészettel, természetesen leginkább a gótikával, az irányok és a vonalak kifejezőerejével a németországi művészet múltjában. Az expresszionizmus két útja közül az egyik az emberben rejtőző ösztönök, a nyers belső valóság kivetítését tekinti feladatának, nem kismértékben befolyásolva a fejlődő pszichoanalízistől (Ivan Goll értelmezése szerint az expresszionizmus: "egy tehetetlen, égnek feszülő, dühödt emberi ököl"). Ennek vizualizálására előszeretettel készítettek eredendően "nyers", kemény fametszeteket, linómetszeteket. A másik út még tovább megy, az emberi lélek belső működésének ad fizikai formát, és így az absztrakcióhoz (azaz a konkrét formáktól való elvonatkoztatáshoz) vezet el.

Az expresszionisták az I. világháború árnyékában alkottak: meghatározó számukra a válságélmény, a szorongás. Valójában idealista küldetéstudat hajtotta őket, a megtisztult Új emberbe, új világba vetett hitük jegyében alkottak. Friedrich Nietzsche gondolatai, aki az Új ember megszületésének előfutára (Krisztus, Darwin, Marx és Freud mellett), meghatározó élményt jelentettek számukra. (Krisztus és Marx személyének és gondolatainak összeegyeztetése az expresszionizmus egyik kedvelt problémája volt.) Az expresszionista szobrászat legfőbb alakjának Rudolf Bellinget tartják, de ide soroljuk Ernst Barlach munkásságának egy részét is.

Az irodalmi expresszionizmus legfőbb előzménye Franz Kafka munkássága volt. Az irodalmi expresszionizmust leginkább a költői nyelv megváltoztatása jellemzi. Legfontosabb képviselői: Franz Jung, August Stramm, Georg Heym, Georg Trakl (ez utóbbi nagy hatással volt a Nyugat első és második generációjára), Alfred Döblin, Gottfried Benn, Robert Musil. Kokoschka nevéhez egy dráma fűződik 1909-ből. A színház és a film terén is hatott az irányzat (amelyet minden művészeti ágban való jelenléte miatt többnek kell tartanunk, mint egyszerű irányzatnak). A színházban August Strindberg előfutárságával Max Reinhardt és tanítványa, Bertold Brecht életművének korai szakaszát, valamint Peter Wegener első filmjeit, illetve az 1919-ben készült Dr. Caligarit (Robert Wiene, 1919) és Fritz Lang művészetét kell kiemelnünk.

Oskar Kokoschka: A szél menyasszonya