Constantin Meunier

A század végén a formai újítások egyrészt a formai egyszerűsítésben, másrészt a szobrok felületének újszerű megmunkálásában jelentek meg, és ez a két törekvés össze is kapcsolódhatott. Az ebből a szempontból legjelentősebb szobrászok közül mindegyiknek vannak művei a Szépművészeti Múzeumban, így például itt található a belga Constantin Meunier legismertebb művének, a Kikötőmunkásnakazegyik példánya. Meunier festőként indult, és vallásos témák után kezdett kizárólagosan bányászokat és munkásokat ábrázolni, a nyolcvanas évektől megmintázni. Az életnagyságnál nagyobb Kikötőmunkás nyugodtan, kontraposztóban áll, és mint a görög szobrok ruharedői alól, az ő egyszerű öltözéke alól is áttetszenek izmos teste körvonalai.

George Minne

A szintén belga George Minne fiatalon kapcsolatba került a szimbolistákkal, és a gótikus, valamint a századvégi vonalas stílus hatására kezdett megnyújtott, sokszor szokatlan pózokba merevedő alakokat ábrázolni. A bronz Kagylót tartó fiú az 1896-os, márvány Térdelő fiúhoz hasonlóan egy alacsony padkán térdel, kezeit maga előtt keresztezi, és felsőtestét enyhén balra fordítja, de attól eltérően egy nagy kagylót szorít magához. Az önmagába-záródás mozdulata tehát összekapcsolódik a kagyló képviselte végtelen mélység, a sejtelmes tengeri világ jelképes átölelésével, s ez a kettős egyszerre befelé és kifelé irányultság még hangsúlyosabb lesz egy másik kettősség által: a fiú földre térdeplő, lefelé irányú mozdulatát felfelé törekvő nyúlánk alakja ellensúlyozza.

Aristide Maillol

A festőként induló Aristide Maillol a magyar Rippl-Rónai József barátja volt, s mindketten a Nabis-csoporttal álltak kapcsolatban. A szintetizáló, összefoglaló alkotásmódot Maillol a szobrászatban tudta igazán eredeti módon alkalmazni, és első redukált formájú szobrait a századfordulón készítette. Mintázott és faragott szobrai egyaránt zárt körvonalú alkotások, amelyek témája mindig ugyanaz: egy teltformájú, ülő vagy álló akt, néha karok és alsó lábszárak nélküli torzó. A látásának romlása miatt a szobrászat felé forduló Maillol számára a tapintási érzék elsőrendű volt, ám szobraiban az érzéki részleteket teljesen összhangba hozta az alak elvontabb, plasztikai és térbeli tulajdonságaival.

Medardo Rosso

Más szempontból foglalkoztatták a szobrászat taktilis és vizuális értékei az olasz Medardo Rossót, akit Baudelaire 1846-os, Miért unalmas a szobrászat?cikke ösztönzött arra, hogy teljesen újszerű technikáját fejlesszen ki. A „néző körüljárja a figurát, és százféle nézőpont között válogathat, hogy a helyeset végül se találja; az is gyakran megesik, hogy egy véletlen fényeffektus, a közelben elhelyezett lámpa olyan szépséget tár föl a néző előtt, amelyre a művész még csak nem is gondolt – elég megalázó a művészre nézve” – írta Baudelaire. Mind a többnézetűség, mind pedig a kiszámíthatatlan fényhatások elkerülése céljából, Rosso reliefszerű figurákat mintázott, amelyek gipsz változatának felületére újabb viaszréteget vitt fel. A viaszréteget festői, „impresszionista” módon alakította ki, és ezáltal a felület és a körülötte lévő tér egységét juttatta érvényre. Szobrainál igen fontos azok helyes megvilágítása. Rosso megpróbálta a műveiről készült fényképfelvételeket is ellenőrizni, ugyanabban az időben, amikor a művészettörténész Heinrich Wölfflin is a szobrok helyes fényképezéséről értekezett.