A Markó utcai gimnázium

Than és Lotz közül az utóbbi vált a falképfestészet leggyakrabban foglalkoztatott, az elvont eszmei tartalmakat dekoratív allegorikus kompozíciókban összefoglaló, könnyűkezű mesterévé. A Mintarajztanodában 1882-től ő vezette a gyakorlati festészeti szakosztályt, amelyből az 1897-ben beindított II. Mesteriskola alakult ki, ahol Lotz elsősorban falfestészetet tanított az ifjaknak. Az 1880-as évektől gyakran dolgozott együtt barátjával és tanártársával, Székely Bertalannal is, többek között az Operaházban, a Mátyás-templomban és a pécsi székesegyházban. Az Ybl Miklós tervezte Magyar Királyi Dalszínház építésével párhuzamosan, a hetvenes évek végén kezdte meg az építési bizottság a belső díszítés egységes programjának a kidolgozását, amelynek központi motívuma az épület rendeltetésének megfelelően a zene és a különböző zenei műfajok voltak. A görög mitologikus és allegorikus elemeket egyaránt tartalmazó tematika eltért a kulturális intézményekbe korábban tervezett ciklusok esetében hangsúlyos nemzeti művelődési szempontoktól. A bécsi, valamint a párizsi operaházak mintájára az emberi élet és természet körforgásának általános keretében a zenének a görög tragédiával, az emberi érzelmekkel való összefüggéseinek megjelenítését helyezték előtérbe. A görög kultúrának és mitológiának az emberi civilizáció és a művelődés eredete szempontjából kiemelt jelentősége hangot kapott a hetvenes évek közepén, a Markó utcai egykori Lipótvárosi Állami Gimnázium (ma: ELTE Tanárképző Főiskola) dísztermében Than és Lotz által festett képeken is, amelyek görög mitológiai (Pallasz Athéné a Prométheusz által megformált alakba szellemet önt), valamint a görög és a római történelemből vett jeleneteket ábrázoltak.

Az Operaház

Az Operaházban, az előcsarnokban, a főlépcsőházban, a büfében, az udvar és a király számára fenntartott helyiségekben Lotz és Székely mellett több művész is dolgozott. Az operaházbeli falfestmény[ek] sorában a legnagyobb terjedelmű és bizonyára a legkiválóbb mű a nagy nézőtérnek Lotz által festett plafondképe, [amely] a görög Olympust ábrázolja - írta a Kisfaludy Társaság 1885-ös közgyűlésén tartott előadásában Keleti Gusztáv, majd így folytatta: A kör alakú téren a görög mítosz fő- és alsóbbrendű istenei és kíséretük, részint felhőkön trónolva, részint az aetherben lebegve úgy vannak csoportosítva, hogy a dalszínház alapeszméjéhez és rendeltetéséhez viszonyítva a főhely Apollónak, a költői inspiráczió személyesítőjének s a Múzsák vezérének jusson. A többi csoportozatok jelvényes tulajdonaik, eszmerokonságuk kapcsán a zenében uralkodó alaphangulatokra utalják a szemlélőt. A Venus csoportja a bájt és kellemet, Jupiteré a fenséget, Bacchusé a derült érzékiséget, s úgy tovább a többi csoportok is, külön-külön a naivot, a szenvedélyest és gyászost jelzik. (Keleti Gusztáv: Monumentális falfestészetünkről. Lotz Károly operaházi freskói. In: Művészeti dolgozatok. Budapest, 1910. 357-8. o.)

A Kúria

Keleti 1885-ös előadásában az Operaházban megvalósított programot megvédte a kozmopolitizmus vádjától, amelyet elsősorban Ipolyi Arnold hangoztatott, aki magyar mitológiai témát szívesebben látott volna a falképeken, amelyek így semmivel sem járultak hozzá magyar nemzeti öntudatunknak művészeti alakban gyarapításához. (i. m. 356.). Keleti szerint Lotz mesterileg végrehajtott nagy plafond festményével, oly értékes műkincset nyertünk, melyet szépen fölvirágzó fővárosunktól akárhány Budapestnél jóval nagyobb világváros is méltán irigyelhet. A monumentális grand art-nak ez a valóságos diadala pedig annyival örvendetesebb lehet mindnyájunkra nézve azért, mert kézzelfogható példával igazolja, hogy a magasabb körű műalkotások csak úgy, mint a múltban, most is fényt hintenek a társadalomra, amelynek kebelében létrejöttek. (i. m. 354-5.) Hangsúlyozta, hogy a dalszínház olyan épület, melybe a zene hangjain elandalodva élvezni, szórakozni járunk, azzal a megbocsátható óhajtással, hogy minden földi bajainkat, tehát hazafias kételyeinket és aggodalmainkat is pár órára kívül felejtsük.? (i. m. 362.) A funkció szempontja mellé felsorakoztatta a műfajét is, vagyis azt, hogy a dekoratív falfestészetnek mások a követelményei, mint az érzelmeket kifejező, korhű és realista ábrázolásra törekvő, gondolatokat közvetítő eszmefestészetnek. Az előbbi legfőbb rendeltetése az, hogy szemeinket a formák tökélye, a vonalak bája, a színek harmóniája által gyönyörködtesse (i. m. 359.), és az épület formáihoz igazodjon. Az oly jelenet, melyben Liszt Ferenc hírneves művész hazánkfia s elragadó zongorajátékának hatása volna egy modern szalontársaság keretében feltüntetendő, 6 méternyi magas falfelületen mindig szomorúbb és színtelenebb képet fog mutatni, mint egy lebegő alakcsoportozat vagy bachantikus diadalmenet, mely művészi felfogással elénk állítva, kifogyhatatlan ürügyet szolgáltat az ecsetnek a pajzán jókedv és derültség kifejezésére. (i. m. 361.) Lotz kilencvenes években kivitelezett mennyezetfreskói a Parlament (A törvényhozás apoteózisa) vagy az Igazságügyi Palota, a Kúria (Justitia diadala) épületében a Keleti által is megfogalmazott általános szempontokhoz igazodva, és a 18. századi freskófestészeti hagyományt követve nagyobb csoportozatokból felépített, rajzos kompozíciók voltak, amelyek allegorikusan jelenítették meg az épületekben folyó munkához kapcsolódó alapvető eszméket.