Keleti Gusztáv, aki maga is tájképfestő volt, az 1860-as években megjelent kritikáiban többször is foglalkozott a kiállított tájképekkel. 1866-ban Ligeti AntalFertő tó című képe kapcsán írta: Csalódást előidézni érdeme a tájképfestőnek, de a puszta realitás utánzása erre nem elég. Meggyőződhet erről bárki, aki valamely tájrész fényképi másolatát vizsgálja, hangulatot az sohasem bír ébreszteni, mert hiányzik belőle az egység, az érzés s a gondolat. Mindezt a művész saját kebeléből kénytelen átültetni a művébe, csak ez alkatrészek kisugárzása képes a szemlélőben a tiszta örömöt gerjeszteni, s ez a műélvezet. (In: Keleti Gusztáv: Művészeti dolgozatok. Kiadja a Kisfaludy Társaság, Franklin-társulat, Budapest, 1910. 207.) Mindemellett megjegyezte, hogy tárgy és tárgy között különbség van, és van, amelyik alkalmasabb a művészi feldolgozásra, mert teli van reális költészettel. Telepy Károly a római ábrázoló egyik képén például a témát könnyebb volt feldolgozni, mint a Fertő tavat: ?Ott a puszta másolatból is lehetetlen kiirtani a szellemet. (i. m. 208.) 1869-ben a Képzőművészeti Társulat kiállításán látható tájképeket vette számba. A történelmi, a tisztán képzeletbeli (ideális) tájkép, valamint az egyszerűen reális, vagy inkább keresetlen és választéktalan utánzása a természetnek, az ún. látkép (veduta) egyaránt megtalálható volt. Eduard Schleich, német művész Blick auf München (Pillantás Münchenre) című képe, amely München igénytelen környékéből merített, bizonysága volt számára annak, hogy nem a tárgy, hanem a művészi feldolgozás minősége dönt.A legegyszerűbb motívum is elegendő gyakran arra, hogy műremeket alkosson belőle a géniusz. (i. m. 255.) Az egyszerű és igénytelen motívumok jelentőségét emelte ki a kortárs tájképfestészetben idősebb Markó Károlyról 1871-ben írt dolgozatában is. Markó műtermelése szigetnek tetszik a mai tájfestészet áramában, mely akarva, nem akarva, de karöltve halad a realista világnézet folyamával. Nem azon realizmust értem, mely puszta naturalizmussal való rokonságban a fotográfia prózai élethűségével összevág, hanem azon egészségesebb realizmust, mely röviden szólva a mesterkéletlen természetben lappangó költészetet fölibe helyezi az emberi subjectivitás még oly költői nyilvánulásainak: a mely realizmus ennélfogva bizonyos tárgyilagosságot tételez föl a művészetben s tőle pontos megfigyelést, költői fogékonyságot követel inkább, semmint érzelmek árjában úszó kedélybensőséget. Miként a francia kertet (»versailles-i torzkertészetet«) felváltotta az észszerűen alakított angol park, úgy a heroikus és ideális tájkép helyébe jogosan lépett a tájfestészeti realizmus foglalta össze a tájképfestészetben végbement változást. (i. m. 46-48.) 1872-ben Mészöly Gézatájképeit már e realizmus szemszögéből nézve nevezte igénytelen tárgyú, komponálatlannak tűnő, fesztelen, és finom realista festményeknek. A művész Szigetvár című festményét így jellemezte: felhőtlen egével, verőfényes várfalaival s az árok eleven pázsitjával úgyszólván csak három színű (kék, sárga és zöld) csíkokból áll, de ennek ellenére is, derekasan megállja helyét, mert hiszen minden föllengzőbb igény nélkül természethű tanulmánynál egyéb úgy sem akar lenni, sem egyébnek látszani. (i. m. 130.)

Mészöly Géza: Szigetvár. 1871. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest.