Kompozit képek

A 19. században sokan és sokszor vitatták, vajon valóban új művészet született-e a fotográfiával, ahogyan azt a feltalálók, Talbot és Daguerre vallották. A verdikt rendszerint az volt, hogy nem ; a fotográfia nem művészet, hanem – miként azt Lady Elisabeth Eastlake 1857-ben meglepően modern szóhasználattal megfogalmazta – „az emberek közötti kommunikáció új formája”. Ismeretes, hogy Baudelaire hasonlóan vélekedett: a fotográfia legjobb esetben is csak a művészet (értsd: festészet) szolgálólánya, segédeszköze lehet. A 19. század utolsó évtizedéig tökéletesen helytálló ez az ítélet. Az első ötven évben ugyanis a fotográfia eszköztára még nem volt alkalmas arra, hogy alkotó módon, kreatívan lehessen önkifejezésre használni.

Ennek ellenére az 1850-es évek második felében néhány festőből lett fotográfus – a brit Oscar Rejlanderés Henry Peach Robinson, a franciaGustave Le Gray– elhatározta, hogy fittyet hányva a fotográfiai nyersanyagok és eszközök technikai korlátainak, csak azért is művészi fényképet hoz létre. Olyat, amilyet addig még nem látott a világ. Le Gray például olyan képet állított elő, amelyen a hullámzó tenger fölött áttör a nap a felhők között. Ezt a korabeli nyersanyagokkal csak úgy tudta megcsinálni, hogy külön fényképezte az eget, külön a tengert, és aztán a két negatívot „szendvicsként” egymásra rakva készítette el a képet.

Ugyanezzel a kompozittechnikával dolgozott Robinson is: mivel az akkori nyersanyagok érzéketlenek voltak, csak nagy rekesznyílással lehetett embereket fényképezni, hogy így rövidebb ideig tartson az expozíció. Optikai törvény, hogy minél nagyobb a rekesznyílás, annál kisebb az ún. mélységélesség, így tehát a nagy térbeli különbségeket a korabeli eszközökkel nem lehetett áthidalni. Robinson ezért előre megtervezte a képeit, vázlatokat készített, majd külön-külön megrendezte és lefényképezte az egyes részleteket, s végül egyetlen képpé másolta össze őket – olyasformán, mintha manapság Photoshoppal rakná össze a különböző részletekből. Az Erdei pihenés című képén (1860) például tíz alak látható, kisebb csoportokban – ezeket öt különböző negatívon örökítette meg, mégpedig áprilisban, amikor sütött a nap, míg a hatodik felvételt, az erdőrészletet szeptemberben... Az Eltávozás az életből című képét (1858) öt negatívból állította össze. A kép annak idején nagy felháborodást váltott ki, mert kíméletlennek, brutálisan őszintének érezték. A viktoriánus közízléshez mérten bizonyára az is volt. RejlanderAz Élet két útja (1857) című alkotása nem kevesebb, mint harminc (!) különböző felvételből összeállított kompozit kép. Ma már bármelyik felvételt meg lehetne csinálni egyetlen kockára.

Gyengélkedő