Kamera- és printingszintaxis a 19. század végéig

A 19. századi városképeken, különösen a korai felvételeken azért látunk üres, néptelen utcákat, a portrékon csupa „filozófus” pózba dermedt, az állát-homlokát támasztó embert, és a csoportképek is azért oly merevek, mert a túlságosan hosszú expozíciós időcsak ilyen felvételeket tett lehetővé. Az egy másodpercnél rövidebb expozícióra, ahol már nem jelentkezik az elmozdulásos életlenség, csak az első zselatinos szárazlemezek megjelenése (1878) után nyílt lehetőség. Addig viszont ez a technikai korlát határozta meg a fotográfiakameraszintaxisát: a felvételtechnikából adódó kifejezésmódot, a fotográfiai eszközökkel megörökíthető látványok körét és jellegzetességeit.

A fekete-fehér felvételi nyersanyagok kezdetben a láthatatlan UV és a kék színekre jóval érzékenyebbek voltak, mint a spektrum többi színére, s ez szintén meghatározta a kameraszintaxist. Ezért van az, hogy a korai képeken többnyire üres, felhők nélküli az ég, ugyanis a felvétel során a látvány többi részéhez képest túlexponálódott, szaknyelven szólva „beégett”. A spektrum minden színére (nagyjából) egyaránt érzékeny, ún. pánkromatikus fekete-fehér nyersanyagok csak a századforduló táján jelentek meg a piacon.

A 19. századi fotográfiaprintingszintaxisakörébe tartozik, hogy a fotó jó száz évig fekete-fehér, pontosabban monokrómvolt: egyetlen szín (többnyire a fekete-szürke vagy a barna, ritkábban a kék, a vörös vagy a zöld) különböző árnyalataival adta vissza nemcsak az árnyék- és fényviszonyokat, de a színek közötti különbségeket is. Ezen próbáltak ugyan néha azzal segíteni, hogy kiszínezték a képet, de ez voltaképpen idegen a fotográfia alaptermészetétől: attól, hogy „automatikusan” képezi le a látványt. Színes felvétel készítésével szinte a fotográfia feltalálásával egy időben kezdtek el kísérletezni, de a színes technika tömegesen csak a 20. század 60-as–70-es éveiben terjedt el.