Az önarckép fogalma

Az önarckép terminus Rembrandt idejében még nem létezett, csak a 19. században jelent meg mai értelemben vett fogalma, amikor a romantikával feltűnt „az érzések embere” és a létezés élményének az ember egyénisége lett az alapja. Ettől kezdve az önarckép legfontosabb szerepe az önelemzés. Rembrandt önarcképeinek pszichológiai mélysége láttán hajlunk arra, hogy legbelsőbb érze lmeinek és tudatának feltárulkozását lássuk bennük az egyéniség modern fogalmának kialakulása előtt azonban az ember személyiségét leginkább a keresztény és humanista etika kategóriáinak megfelelő típusoknak, vérmérsékleteknek megfelelően szemlélték. Amikor Rembrandt korában egy festő önarckép festésébe fogott, nem kérdésekkel és kételyekkel lépett a tükör elé, hanem kész programmal, aminek kevés köze van a romantikus önkifejezéshez. Így a független, intellektuális alkotó képe jelenik meg Poussinönarcképén, aki antik filozófusokhoz hasonlóan talárban és kibontott hajjal ábrázolta magát. Van Dyckönarcképén az udvari ember áll előttünk, aki büszkén viseli I. Károlytól kapott aranyláncát, társadalmi presztizsének szimbólumát. Festő hivatására a napraforgó utal, amelynek a nap irányába forduló virágához hasonlították a természet szépségét szüntelenül követő festészetet.

Anthonis van Dyck: Önarckép napraforgóval