Funkció és stílus

A szakrális építészet legfontosabb műfaja a templom, amelynek építészeti formáját és berendezését a 16. század második felétől központi kérdésnek tekintette a megújuló egyház. A barokk templom az új korszak liturgikus igényeit tükrözi, amelynek középpontjában a fényes külsőségek között bemutatott miseáldozat áll. A templombelsők vezérmotívuma ezért a főoltár, és az alárendelten alakított architektonikus elemek szerepe az, hogy a tekintetet a liturgikus gyújtópont, a szentély vagy a négyezet felé vezessék. A mellékterek között a kápolnák építését is a vallásgyakorlat, a szentek kultuszának újbóli felvirágzása tette szükségessé.

A barokk hosszanti és centrális tértípusok többsége már a 16. században kialakult, a 17. század sajátos építészeti problémájává a kétfajta térforma szintézisének megalkotása vált. A legjellemzőbb megoldásokat az ellipszis és annak változatai, valamint a hosszanti tér és önálló centrális maggal kihangsúlyozott szentélyfej összekapcsolása jelentette.

A rezidenciális építészet legfőbb műfajait a kastélyok és a városi paloták jelentik. Bár a palazzók és hotelek sokszor megőrizték a középkori és reneszánsz előzményekre visszavezethető, zárt, tömbös kialakításukat, a kastélyokhoz hasonlóan nyitott, U-alaprajzos megoldások is ismertek. A terek hierarchikus szervezésének barokk elve legtisztább formában és legkövetkezetesebben a francia kastélyépítészetben jelentkezett. A corps de logis-nak alárendelt szárnyak díszudvart ölelnek körül, amely a nagy kiterjedésű kerttel együtt az egész együttest átfogó központi axis mentén húzódik. A belsőkben általában a díszterem áll a középpontban, a változatos funkciójú helyiségekből álló lakosztályokat a főtengelyre szimmetrikusan alakítják ki.

A barokk építészet a klasszikus antikvitás reneszánsz által közvetített formakincsén alapul. Az ókori oszloprendek és szerkezetek a 17. században is tovább élnek. Oszlopos-gerendás szerkezetekkel tiszta formában ritkábban, inkább csak a kifejezetten klasszicizáló irányzatokhoz kötődő alkotásokon fordulnak elő. A homlokzatok és a belsők tagolásában leggyakrabban pilasztereket, nem ritkán óriáspilasztereket alkalmaztak, és – különösen a templom hosszházfalainak tagolásában – igen elterjedt az oszloprendes árkád motívuma. A barokk homlokzatrendszerekben a pilaszterek mellett féloszlopokat is szívesen alkalmaztak, nem ritka a két motívum együttes használata, hiszen a kidomborodó féloszlop és a laposabb pilaszter igen alkalmas a felület plasztikai súlypontjainak megkülönböztetésére, a középszakasz kiemelésére.

A barokk építészet „antiklasszikus” vonulata, amelyet például Borromini művészete képvisel, a klasszikus tektonika szigorával ellentétben hullámzó, plasztikus felületeket, egyéni, fantázia szülte részletformákat teremt. Bernini viszont megtartotta a klasszikus alaktan elemeit, de erős kontrasztokkal, hallatlanul dinamikus, képszerű kompozíciókba rendezte. A antikvitás szelleme a 17. századi Franciaországban talált igazi táptalajra, ahol a monarchia dicsőségének kifejezésével éppúgy összefonódott, mint az ésszerűség, a józan mértéktartás erkölcsi és morális igényével.