Reynolds

A portré a 18. századi Anglia kétségtelenül legkeresettebb műfaja volt. Tudjuk, Reynolds mialatt reprezentatív, egészalakos képmásait festette, párhuzamosan több kisebb munkán is dolgozott. Olykor naponta öt-hat modellt is fogadott, s egy év alatt több mint százötven modellje volt. Az esetek többségében Reynolds csak a modell fejét festette le, és segédet alkalmazott a kéz és a ruhák festéséhez. A pózok újra és újra ismétlődtek, a megrendelők gyakran maguk választották ki a meglévő minták alapján. Nagyméretű, egészalakos portréiban viszont művészete legjavát igyekezett adni, és ezek a festészetről vallott nézeteit is jobban tükrözik. Egyik akadémiai előadásában kifejtette, hogy az a portréfestő, aki méltóságot kíván adni női modelljének, nem korabeli ruhában fogja lefesteni, mivel a múlékony jelen közvetlen megragadása ellentmond az örök időkre szóló művészet nemes eszményének, s ráadásul amint a divat megváltozik, a portrék nevetségessé válnak. Ezért a viselet olyan idealizált ábrázolásának volt a híve, amely az élethűség kedvéért a korabeli divatból is megőriz valamit, de azt kissé absztrahálva, az antik öltözet puritán stílusával vegyíti. Reynolds azt vallotta, hogy az ókori ember még közelebb állt a természethez, amit az antik szobrok egyszerű, mégis méltóságteljes öltözete és testtartása is tükröz. Az antikvitástól ihlete tt női portréi a viselet egyszerűségével természetesnek hatnak, hiszen nyoma sincs rajtuk a gazdagság hivalkodó kellékeinek. Ugyanakkor Reynolds klasszikus ihletésű portrénak fennköltségében mégis van valami mesterkélt, ahogyan például Lady Sarah Bunburyt antik papnőként állítja elénk, amint áldozatot mutat be a Gráciáknak. Az effajta portré, a portrait historié, amely modelljét szerepével és attribútumaival a történelmi múltba helyezi, nem jelentett újdonságot a korabeli Angliában és maguk az antikvitást idéző szerepek sem, hiszen az angol kastélyok parkjait görög szentélyek és szobrok díszítették, és a költészet is bővelkedett klasszikus metaforákkal. De azok a mitológiai ihletésű pózok és jelenetek, amelyekbe Reynolds állította modelljeit, néha még a kortársakat is meglepték. Az allegorikus megfogalmazást választotta, amikor megfestette David Garrick portréját, amint a színész a Tragédia és a Komédia között ingadozik. A festő – igaz, szándékosan komikus átírásban – itt egy ősi ikonográfiai típus, „Herkules válaszúton”-téma sémáját elevenítette fel, amelyben a mitológiai hős az erényes és a bűnös élet közötti választással szembesül. Reynolds a két nőalakot az ábrázolás stílusában is megkülönböztette: a Tragédia patetikus alakjában a Carracci-iskola klasszicizmusára, a bájos mosolyú Komédiában pedig Correggio festőiségére ismerhetünk.

Az ilyen típusú arcképek sokat elárulnak a festőnek arról az igyekezetéről, hogy a históriafestészet kellékeivel emelkedettséget kölcsönözzön a portrénak, kiemelje abból az esetlegességből, amely a műfajt a modell fizikai adottságaihoz vagy a kor divatjához köti.