Chardin

A század közepén Franciaországban széles körben megnőtt az érdeklődés a festészet iránt, amelynek egyik legnyilvánvalóbb jele volt a Szalon intézményének bevezetése, amely a festők nyilvános bemutatkozását jelentette a Louvre-ban előbb évenként, majd kétévente megrendezett kiállításokon. A király, az egyház és a vagyonos műkedvelők által megrendelt munkákat mostantól a nyilvánosság ítélőszéke elé vitték, s egy művész sikeréhez immár nem volt elegendő egyetlen pártfogó tetszése. Kialakult a „művelt közönség” fogalma, amely nemcsak gyűjtőkből vagy műértőkből állt, hanem olyan iskolázott emberekből, akik megtanulták, hogyan adjanak hangot a festészettel kapcsolatban álláspontjuknak. Ez a korszakban Diderot szalonkritikáiban érte el csúcspontját:

„Ez aztán festő, ez aztán kolorista Chardinnek több kis képe van a Szalonban, majdnem valamennyi gyümölcsöt ábrázol, lakomához tartozó dolgokkal. Maga a természet ez; a tárgyak kiemelkednek a vászonról és a csalódásig valószerűek … Ha más festők képeit akarom megnézni, mintha szükséges volna, hogy szememet előkészítsem; ha Chardin képeit nézem, csak meg kell őriznem és jól felhasználnom természetadta szememet.”

Ezekkel a szavakkal ünnepelte a Boucher-t mélyen megvető filozófus Chardin realizmusát. A festő a németalföldiekre emlékeztető csendéleteivel és néhány alakos életképeivel valóban új hangot hozott a francia festészetbe: a rokokó kifinomult pompájával szemben képeinek témái asztalokon, tálalókon elhelyezett edények és gyümölcsök, vagy a polgári otthonok bensőséges világának szereplői, cselédek, háziasszonyok, s nem utolsósorban a gyermekek. A fiatal tanítónő című képen a leckéjével birkózó kisfiú és az őt szelíd igyekezettel oktató ifjú lány kettőse tanúsítja, hogy a hétköznapok valóságában Chardin milyen csodálatos érzékenységgel talált rá festői motívumaira. Csendéletei a tárgyak igénytelenségében, de annál káprázatosabb festőiségükben gyakran Manet-t előlegezik. A művész egészen egyedülálló technikáját Diderot így jellemzi: „Van valami mágikus erő ebben a művészetben, amelyet értelmünkkel nem foghatunk fel. Vastag festékrétegeket rak egymás tetejére, s mégis olyanok, mintha felülről folynának lefelé. Máskor az az ember benyomása, mintha valami pára úszna a vásznon, vagy fény szórná be. Ha túl közel megyünk a képhez, minden összezavarodik, ellaposodik és eltűnik, ha újra távolabb lépünk, minden visszaáll, ismét felveszi formáját, élettel telik meg.”

Chardin: Csendélet kancsóval és pohárral, 1760 k. Pittsburg, Museum of Art, Carnegie Institute. 32,5 x 41 cm. Olaj, vászon.