A nyelvészeti hagyomány vízszintesnek nevezi nyelvünk területi tagolódását, amelynek eredményeképpen létrejönnek a nyelvjárások. Kutatásukkal a nyelvjáráskutatók (dialektológusok) foglalkoznak. Nyelvjárásoknak (dialektusok) a területileg eltérő nyelvi rendszerek összességét nevezzük. A nyelvjárások az irodalmi nyelv és a köznyelv egységesítő hatásától viszonylag mentes nyelvváltozatok, amelyeknek önálló rendszerük van.

Az írásbeliség megjelenése előtt a nyelv csak nyelvjárásokban élt. A 19. század második felétől kezdenek a nyelvjárások erősen visszaszorulni, de vidéken a hétköznapi beszédben még ma is erősen érződik a nyelvjárási területen is. Az emberek önkéntelenül is átveszik a televízió, a rádió, az újságok nyelvhasználatát. A nyelvjárás ezáltal szegényedik, a terület lakossága viszont nyer az elsajátításával. Ez a folyamat megállíthatatlan. A cél az lenne, hogy a köznyelvet anyanyelvjárásuk mellett, ne pedig helyette beszéljék az emberek.

A nyelvjárást a köznyelvtől a nyelvjárási jelenségek különböztetik meg. Egy-egy nyelvjárási jelenség elterjedési körét izoglosszának (jelenséghatárnak) nevezzük.

Az izoglosszák történetileg változhatnak, átmeneti sávok, átfedések alakulhatnak ki. Egy-egy nyelvjárási terület határa nem esik egybe az izoglosszával, hiszen a nyelvjárásokat nem csak egy nyelvjárási jelenség jellemzi. A Dunántúl déli részén az ö-zés (pl. embör) , és a szóvégi mássalhangzó zöngétlenedése (pl. hogy helyett hoty) vagy a rövid magánhangzók nagyobb megterheltsége (pl. kut, busul, hirös) egyaránt előfordul. Egy-egy falura általában egységes nyelvjárás jellemző. Ezt szemlélteti a következő vicc is:
"- Mëddog folik a Nyitra?
- Csak Martosig, mer onnan kezdve fojik." Jelmagyarázat:
ë - középső nyelvállású, zárt e hang,
a- ajakréses rövid á hang, amely az indoeurópai nyelvek többségében használatos.