A szótörténeti kutatások szerint kb. 1000 finnugor eredetű szó van a magyarban. Természetes, hogy az önállóvá válás során jócskán megváltozott a szókincsünk. Ennek a kibővült szókészletnek mégis ez az 1000 ősi szó az alapja, hiszen az idők folyamán egész szócsaládok (képzett és összetett szavak együttese) alakultak ki körülöttünk, pl. az ősi *vilszótőből ered avillog, villám, világ, virrad, virul, virág stb. szavunk, s mindegyikükhöz népes szócsalád tartozik.

A szókészlet bővítését elsősorban nyelven kívüli tényezők teszik szükségessé. A gazdasági-társadalmi élet és a gondolkodásmód átalakulása következtében olyan fogalmak jönnek létre, amelyeknek nevet kell adni. A névadás történhet belső eszközökkel - szóteremtéssel (indulatszók, hangutánzó szavak) és szóalkotással (pl. szóképzés, szóösszetétel) , már meglévő szavak jelentésének vagy hangulatának megváltozásával (pl. lábas, némber) - más nyelvekből átvett szavak segítségével (jövevényszavak) .

Az idegen eredetű szavak nagy része igazodik a magyar nyelv hangképzési, hangsúlyozási és szóalkotási szabályaihoz, szócsaládot alapítanak (pl. a szláv halom, a német cukor, a latin angyal) , és ezáltaljövevényszóvá válnak. A szókészlet bővülésével ellentétes folyamat, szűkülés is végbemegy, bizonyos szavak elavulnak, kivesznek nyelvünkből. Ez a jelenség azonban arányaiban jóval kisebb.

Az ómagyar korban a fá ('fa') még egy tőváltozatú volt, egy hangfejlődési törvény értelmében azonban minden szóvégi á megrövidült. Így a fá- tőváltozat csak szó belsejében maradhatott meg fá-nak. A tővéghangzók lekopása következtében megnyúltak az egytagú szavak belsejében levő magánhangzók (tüzü>tűz). Így lett a tűzszónak két tőváltozata. A toldalékok megjelenése következtében az eredetileg egy-két szótagos szavak hosszabbak lettek, és működni kezdett az ún. két nyílt szótagos törvény. Vagyis: ha három- vagy több szótagú szavakban (pl. á-ru-kut) két nyílt, azaz rövid magánhangzóra végződő szótag kerül egymás mellé, akkor a második szótag elvesztette a magánhangzóját, s így megszűnt szótag lenni (pl. ár-kut). A hangzókiesés miatt az előző szótag magánhangzója megnyúlhatott, pótnyúlás következhetett be (pl. malina > málna). A hangváltozások, a toldalékok, a gyakoribbá váló szóösszetétel és részben a jövevényszavak hatására kialakult a vegyes hangrend. A toldalékok rendszerének kibővülése pedig magával hozta az illeszkedési törvényeket(házban - kertben, kapuhoz - kőhöz - kéményhëz) is.

Ősi szavaink egy tőváltozatúak voltak, egy-két szótagból álltak. Ezekhez járultak az egyelemű (egy hangból álló) toldalékok illeszkedés nélkül (pl. *χala - χalak > *χalu - χalak > hal - halak). A nyelvtani viszonyok többségét izoláló jelleggel, segédszókkal fejezték ki (pl. syr vala, hi vala, ev neki, meg ada, el nem viselhete stb. a Margit-legendában). A magánhangzók és a mássalhangzók eloszlása egyenletes volt, s a szavak vagy magas, vagy mély hangrendűek voltak. A jövevényszavaknak a nyelvbe való bekerülése és az időközben működésbe lépő hangfejlődési törvények azonban sokféle változatot alakítottak ki. A 13. századtól kezdve nyelvemlékeinkben is gyakoriak a tőváltozatok, amelyeknek létrejöttében fontos szerepük volt a megszaporodott toldalékoknak is (önálló szavakból, névutókból, ősi toldalékok összefonódásával alakultak ki).