A nyelvtörténeti kutatásoknak nagy hagyományuk van a magyar nyelvtudományban. Az összehasonlító nyelvtudomány módszereinek segítségével megismertük az elő- és ősmagyar kor nyelvének főbb vonásait, de az írásos emlékek megjelenése adott igazán új lendületet a további munkához. A mai ember számára érthetetlennek tűnő régi írások elolvasása, értelmezése volt az első feladat (egy-egy írott emléknek többféle olvasata is létrejött) . Csak ezután lehetett hozzáfogni a nyelvi rendszer vizsgálatához. A tudósok a nyelvemlékek segítségével tanulmányozták a korábbi nyelvállapotok helyesírását, hangrendszerét, szókészletét és nyelvtani szerkezeteit.

A nyelv állandó mozgásban, fejlődésben van.Időbeli változásával a nyelvkutatás foglalkozik. Mivel a nyelv változásai annak minden alkotóelemére kiterjednek, természetes, hogy a diakrón (dia 'át' + kronosz 'idő') vizsgálatok a hangrendszer, a szavak és a nyelvtani rendszer történetével egyaránt foglalkoznak.

A diakrón kutatás alapja a nyelvemlékekben fellelhető régi nyelvi anyag, egyik fontos módszere pedig a különböző helyeken és időben keletkezett szövegek összevetése. Az összehasonlítások eredményeképpen fény derülhet egyes nyelvi elemek eredeti alakjára, jelentésére, funkciójára, s kirajzolódik a fejlődés fő vonala is. Az idegen (elsősorban a szomszédos) nyelvek hozzásegítenek bennünket a szókincs alaposabb megismeréséhez. A történelmi ismeretekkel együtt az idegen nyelvi anyagból kideríthető, honnan származnak jövevényszavaink. A nyelv korábbi állapotáról árulkodnak mai nyelvünknek látszólag logikátlan jelenségei is (pl. a hídon, sírja stb. íhangja egykor mély magánhangzó volt; a keserű, kesereg, vagy aggaszt, aggályszavaink mai passzív töve - keser, agg - valószínűleg önállóan is használatos, eleven szó volt). A mai nyelv alakváltozatai különböző fejlődési fokok képviselői, történeti sorrendbe állíthatók (pl. a házfedél jelöletlen birtokviszonyhoz képest a ház fedele jelölt birtokviszony későbbi fejlemény; a csuda - csoda vagy a szeg - szögalakpárok a hangtörténeti fejlődés különböző fázisait idézik). A nyelvjárások is vallanak a régi nyelvállapotról, hiszen az egyes nyelvjárások fejlődése nem volt egyforma, egyenletes, ezért ugyanazt a jelenséget különböző módon őrzik (pl. a nyugat-dunántúlikertná, kapáve stb. alakok az ősi, illeszkedés nélküli állapotra mutatnak példát; az erdélyi nyelv a mai napig használ összetett múlt időt még a szépirodalomban is). A megőrzött régiségek (archaizmusok) szempontjából különösen fontosak a peremnyelvjárások (göcseji, őrségi, székely) vagy az idegen környezetbe beékelődött kisebb nyelvjárásszigetek.