Az alsóbb nyelvi szintek elemeihez hasonló módon a teljes szöveghallható vagy látható fizikai megjelenési formáját a szöveg fonetikai síkjának nevezzük. Szűkebb értelemben csak a hangzó beszéd fizikai jellemzőit szokás szövegfonetikai eszközök szempontjából vizsgálni, tágabb értelemben azonban a bármilyen módon rögzített beszéd (pl. az írás) fizikai jellemzői is ehhez a területhez sorolhatók.

A hallható beszédben a szöveg szintjén együtt figyelhető meg valamennyi fonetikai sajátosság (különféle szintű hangsúlyok, hanglejtés, hangfekvés, szünetek, ritmus stb.). Ha azonban kizárólag ezen eszközök segítségével beszélünk, az eredmény siralmas lesz: jól megformált, egymástól fonetikailag elszigetelt mondatokat mondunk, a hangzás nem emlékeztet szövegműre.
Hogy mi különbözteti meg a mondat fonetikai síkját a szövegétől, arra megfelelő információt kaphattunk a textémaszint fonetikai síkjának leírásakor. Már a bekezdésnyi szövegegység szintjén fontos volt a lényeges információ kiemelése a hanglejtés, a ritmusváltás és a jelentősebb bevezető szünet közbeiktatásával. Az ilyen kiemelt helyzetű mondatot neveztük tételmondatnak.

Mivel a textéma, különösen pedig a bekezdésnyi méretű szövegmű rendelkezett az említett szövegfonetikai sajátosságokkal, a szövegszinten ezeknek a tárgyalása nem indokolt. Mégis megkülönbözteti valami a teljes szöveget az őt alkotó textémáktól fonetikai síkon is.

A szövegalkotó textémához viszonyítva feltűnő különbség a szövegmű kezdetének és végének jelzése: a szöveg indítása és lezárása a szünetnek egy különleges fajtáját kívánja meg, amely akár hosszú órákat vagy még ennél nagyobb időszakokat is jelenthet. Természetesen a szöveg belsejében a fontosabb információk ugyanúgy viselkednek fonetikai szempontból, mint ahogyan azt a textéma esetében láttuk.

Egy terjedelmesebb szöveg elmondásakor meg kell különböztetnünk a lényeg kiemelése érdekében a legfontosabb mondanivalót a kevésbé fontostól, ki kell emelnünk az ún. fókuszmondatokat (ezek állnak tartalmi-jelentéstani szempontból a középpontban, a fókuszban). A fókuszmondatok formai jellemzői alig megfoghatók, némileg hasonlítanak a bekezdések tételmondataihoz, de a fókuszmondat, amely kizárólag tartalmi egység a szövegben, nem feltétlenül teljes mondat, vagy a textémának nem feltétlenül csak egy mondata lehet. A lényeges elem a fókuszmondatok felismerésében a tartalom, az információ fontossága.

A fókuszmondatok a szöveg mélyszerkezetében találhatók meg, gondolati síkon vannak jelen, s ezért bármely nyelvben egyformán jelen vannak. A felszíni szerkezetben sokféle megjelenési formájuk lehet. A fókuszmondatok kapcsolják össze tartalmilag a szöveg egymástól távol eső bekezdéseit, tartják fenn a témahálózatot. Ezeknek a kommunikációs szempontból lényeges tartalmi egységeknek a fonetikája az igényes beszédben eltér a textéma fonetikai megformáltságától. Ha ugyanis feltűnő módon nem jelezzük a szöveg hangzásában a fókuszmondatokat, elvész a lényeg a hallgató számára, követhetetlenné válik egy hosszabb előadás. A teljes szövegben ezekből a szünetekkel bevezetett, lassabban és nagyobb hangerővel ejtett tételhangsúlyos mondatokból alakul ki a mondanivaló váza.

A hangzó szövegben a fókuszmondatok kiemelésének eszköze a hosszabb szünet, a hatáskeltő, figyelemfelhívó szemkontaktus a hallgatósággal, bizonyos gesztusok, valamint a szónoklásban alkalmazott egyéb, nyelven kívüli eszközök. A lényeges információ előtt szokásos a mélyebb lélegzetvétellel összekötött hosszabb szünet, a ritmus lassítása, a vele együtt járó hangszínváltozás és hangerőfokozás, a fókuszmondat után rendszerint halkabb, alacsonyabb hangfekvés és pergőbb ritmus a jellemző.
A ritmus meghatározhatja a szövegfajtát is, a szövegtípus felismerhető a ritmus, a hangzás alapján (vers, próza, igénytelenség, hadarás stb.) A szöveg hangzásának jellegzetességei alapján megállapítható, hogy milyen nyelvű a szöveg, a hangzás jellemző lehet nyelvi közösségre vagy egyénre is (telefonon keresztül felismerjük az ismerősöket hangjukról és beszédük hangzásáról).

A túlzott takarékosság, az alanyváltás, a hiányos mondatszerkesztés vagy a mondatátszövődés és egyéb közbevetések zavarhatják a megértést, de a
"A nyelv szerencsére van annyira redundáns, hogy különleges biztosítókkal rendszerint megakadályozza - kisebb lapszusok esetében - a félreértést. A beszéd hallgatói, a beszédpartnerek is gondolkodnak annyira a beszélővel együtt, hogy a kisebb elcsúszásokat (hangsúlyeltolódás stb.) automatikusan helyreigazítják." WACHA IMRE

Az írott szöveg fonetikája sokkal szegényesebb, bár a "megfagyott akusztika" is sok mindenre képes. A szövegek jelentősebb részében a bekezdésekre, versszakokra, paragrafusokra, illetőleg hosszabb szövegművek esetében fejezetekre, részekre, kötetekre való tagolásban merül ki a fonetikai módszer. A lényeg kiemelése legfeljebb a címek, alcímek esetében figyelhető meg: a betűtípus megváltoztatása (tkp. hangsúlyjelölés), sorkihagyás (tkp. szünet).

Külön csoportot alkotnak az értekező jellegű szövegek, amelyeknek elsődleges céljuk az olvasó meggyőzése, tehát minden eszközt felhasználnak a lehetséges arzenálból. Gyakori a lényeges gondolatoknak vázlatszerű pontokban való kiemelése (új sor, új bekezdés, iniciálé, gondolatjel), a tétel- vagy fókuszmondatokfélkövér szedése, aláhúzása, csupa nagybetű alkalmazása, ezzel ellentétben a kevésbé fontos részek apró betűben vagy lábjegyzetben való elhelyezése stb. Az írott értekező szöveget a megértetés céljából megszakíthatják idézetek, hivatkozások, ábrák, képek, egyéb illusztrációk.

A retorika tudományában való elmélyülést segíti az alábbi szakirodalom:
Szónokok, előadók kézikönyve. Szerk.: DEME LÁSZLÓ. Budapest, 1974.
DEME LÁSZLÓ: Közéletiség, beszédmód, nyelvi műveltség. Budapest, 1973.
FISCHER SÁNDOR: Retorika. Budapest, 1975. (videokazetta is van)
WACHA IMRE: A tételhangsúlyról. Magyar Nyelvőr 1980/1.