Emlékeztető a görög irodalommal kapcsolatban

Az antik görög irodalom története a hősi epikával veszi kezdetét. Az eposz középpontjában a hősi ember eszménye áll, a hőst a halálveszély vállalásáért, illetve a hősi halálért cserébe megilleti a öröklét egy sajátos formája: az el nem múló hírnév. A fönnmaradt görög eposzok előzményeit a föníciai eposzokban jelöli meg az irodalomtörténet, valamint abban az orális hagyományban, amely az írott epikus művek keletkezését megelőzte. Ez az orális hagyomány teremtette meg az eposzi kánont, amely összefoglalja mindazokat a poétikai jelenségeket, melyeket az antik - és az ebből kiformálódó európai - eposzi hagyomány követendőnek tekintett. Az in medias res kezdés eredete arra vezethető vissza, hogy a szóbeliség korszakában az énekmondó, a rapszodosz ott kezdte el egy-egy történet elbeszélését, ahol hallgatósága kívánta. Az előzmények elhagyása az eposzok olvasóinak nem okozott értelmezési nehézséget, hiszen az elbeszélt történetek közismertek voltak. Az invokációt és a propozíciót az a meggyőződés hívta létre, mely szerint az ének szépsége, az elbeszélő sikere az epikus költészet múzsájának segítségétől függ. Az énekmondó a tárgymegjelölés során pontosan meg is határozta, hogy milyen esemény elbeszéléshez kéri az istennő segítségét. A mitológiai apparátus szerepeltetése hasonló világszemléleti jelenséggel hozható összefüggésbe: az eposzok elbeszélői és hallgatói meg voltak győződve arról, hogy az emberek cselekedeteit, az emberi világ történéseit az istenek irányítják, vagy legalábbis befolyásolják.
A hexameter az orális énekmondásra azért volt különösen alkalmas sorfajta, mert szótagszáma nem kötött - a felhasznált lábaktól függően 13-17 szótag között mozog - így a rögtönzött elbeszélés könnyebben simult a metrumba, mint egy kötött szótagszámú sorfajta esetén. Az állandó jelzők, visszatérő szófordulatok alkalmazásában szintén szerepet játszhatott a rögtönzött előadás szituációja A kötelező eposzi bőbeszédűség ugyancsak kapcsolatban lehet a műfaj orális eredetével, poétikai kánonná válásában ugyanakkor vélhetőleg az is szerepet játszott, hogy a terjedelem nagysága egyben tekintélyt kölcsönzött az eposz tárgyának. Ez a részletező elbeszélésmód az epikus, vagy más néven részletező hasonlatokban is megmutatkozik. Ezeknek fontos jellemzője, hogy a hasonlító, képi elem szinte önálló kis történetté kerekedik. A ma már nehezen élvezhető enumeráció a korabeli hallgatóság számára nagyon is lényeges volt, hiszen az elbeszélés ősei történetét mondta el. Az előszámlálásban felsorolt hősökben egy-egy nemzetség saját alapítóját tisztelte. A hosszan elnyúló enumeráció ugyanokkor az összecsapás nagyságát is hivatott volt érzékeltetni. A tárgyilagosság követelménye a téma emelkedettségével magyarázható. Emberfeletti hősök, gyakran félistenek küzdelmét éneklik meg az eposzok, akiknek kiválósága - bármelyik oldalon is küzdjenek - példa a hallgatóság, illetve később az olvasók számára. Az eddig felsoroltak csak a főbb eposzi kellékek, a sor még folyatatható lenne olyan kanonikussá vált poétikai követelményekkel, mint a tragikus események előrevetítése (anticipáció), a fő cselekményszáltól némiképp független, önálló történet beiktatása (epizód) stb. A kötelezővé vált eposzi kellékek ellenére az antik görög eposzi hagyomány nem tekinthető egységesnek. Az Iliász és az Odüsszeia sok tekintetben egymástól eltérő jegyeket is hordoz. Az ősibb Iliász az úgynevezett nagyeposz (epopoeia) műfaját teremtette meg, amely mindig népek sorsdöntő harcát választja tárgyául, ezzel szemben az Odüsszeia a hazatérő úr és a család szűkebb közösségének történeteként ragadható meg.
A hősi epika után az i.e. 7-6. század tájékán a lírai műnem is kiformálódik, megteremti a maga sajátos ágait és műfajait. Az eposzi hexameter versformájából születik meg a disztichonon alapuló elégiaköltészet (Türtaiosz). A közösségi lírától eltávolodó, személyes hangvételű iamboszköltészet (Arkhilokhosz) valószínűleg a Déméter-kultusz dalaiból jött létre. Ugyancsak személyes élmények szólalnak meg a dalköltészetben is (Arkhilokhosz, Szapphó), míg az óda pindaroszi változata leginkább kultikus alkalmakra íródván mindvégi közösségi jellegű marad.
Az i.e. 5. századra kialakulnak a drámai műnem antik műfajai:
a szatírjáték,
a tragédia
és a komédia.
A görög dráma - a másik két műnemhez hasonlóan - kultikus gyökerű, azokból a dramatikus játékokból született meg, melyeket Dionüszosz, a bor és a mámor istenének kultikus ünnepein adtak elő. A dráma mindvégig megőrizte vallási-kultikus eredetét, talán látványosabban is, mint a másik két műnem. A drámai játékok előadása Dionüszosz ünnepéhez kötődött, s az isten szobrát a játékok idejére felállították a színházban, papjai pedig az első sorokban ültek. A szatírjáték szereplői Dionüszosz isten kísérői, a szatírok, e műfajról azonban csak vázlatos képet alkothatunk, hiszen alig néhánynak a szövege maradt fenn. A görög tragédia konfliktusrendszerét ember és isteni világrend összeütközése teremti meg, mely az istenek félelmetes hatalmát és az általuk elrendelt sors kiszámíthatatlanságát nyilvánítja ki. A komédia a termékenységkultusszokkal áll összefüggésben, ezzel magyarázható mai szemmel nézve gyakran obszcénnak sőt trágárnak ható hangneme, s az is hogy cselekményét gyakran mennyegzői mulattság jelenetei rekesztik be. A komédia világában az istenek is nevetség tárgyává válhatnak, így a nézők mintegy felszabadulhattak a kiismerhetetlen, félelmetes emberi sors tragédiákban átélt élménye alól.
Az antik görög kultúra amellett, hogy magas színvonalú irodalmat hozott létre, megteremtette az irodalom elméletét is. A filozófus Arisztotelész Poétikájában vizsgálat tárgyává tette a dráma és az eposz jellemzőit, s Platón nyomán megfogalmazta a mimézis tézisére alapozott művészetelméletét.