A népköltészet mindvégig létezett a középkor magyar irodalmában. Az államalapítást követő erőszakos térítő tevékenység az ősi mítoszokat, mondákat, vallási, mágikus emlékeket visszaszorította a néphagyományba. A középkor írói, költői ritkán ugyan, de merítettek a népi hagyományokból, ugyanakkor a népköltészet műfajaiban (népmese,monda,ballada) megőrződtek az ősi motívumok, mitikus történetek, a vallás emlékei. A népköltészeti kutatások föltárták ezeket az összefüggéseket, így biztosan állítható, hogy a népi eredetű műalkotások forrásművek is. A letűnt, elfeledett ősi világkép metaforikusan, szimbolikusan tovább élt a néphagyományban, s az is érzékelhető, hogy a műköltészet korai emlékei is átkerültek, továbbéltek a népköltészetben (pl. hun–magyar rokonság, szentek történetei).
A magyar népköltészet mindhárom műnemben megteremtette a maga hagyományait, viszont a szövegek történelmi, irodalomtörténeti forrásként igen ritkán alkalmazhatók, mivel lejegyzésük csak a XIX. században kezdődött meg, s ezért eredetük, származásuk nehezen vagy egyáltalán nem tisztázható.
A népköltészet emlékeinek lejegyzése, majd szisztematikus gyűjtése a XIX. században indult meg. A XIX. század írói, költői, tudósai – Kölcsey Ferenc, Erdélyi János, Kriza János, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János – ismerték fel a magyar néphagyomány jelentőségét s szerepét a magyar irodalom fejlődésében (bár sok korábbi alkotó művészetében is kimutathatóak népköltészeti hatások). A német felvilágosodás és romantika irodalmának és filozófiájának (és szerzőinek) hatására fordult a figyelem a népköltészet felé. A XIX. század német irodalmának óriási lendületet adott a múlt irodalmi emlékeinek felfedezése, melynek egy része már csak a népköltészetben élt. Az őseposz keresésének hatására létrejövő gyűjtés, kutatás a „lesüllyedt kultúra”, a folklór megítélését is jelentősen megváltoztatta. A magyar irodalmi hagyományban ez az irodalmi népiesség irányzatának kialakulásához vezetett. A népiesség irányzatának, stílusának kialakulásában jelentős szerepe volt Erdélyi János teoretikus írónak, illetve az egyik első gyűjtőnek, Kriza Jánosnak. Petőfi és Arany szerepe azért is jelentős, mert művészetükben a népiesség nem pusztán modor és stílus, költészetükben a népi motívumvilág, a nyelvi és képi eszközök egyenrangúvá váltak a műköltészet hagyományos értékeivel.
Ballada: „tragédia dalban elbeszélve”; drámai feszültségű, szaggatott menetű, rövid, tömör, rendszerint tragikus tárgyú verses kisepikai műfaj, párbeszédes és lírai elemekkel átszőve.
Monda: természeti jelenségekről vagy történelmi eseményekről és hősökről szóló történet, amelyben a képzelet átalakítja, felnöveszti a valóságot, s a tényekhez fantasztikus magyarázatok fűződnek.
Mese: kisepikai műfaj, keletkezése alapján két csoportja van:: népmese és műmese. Típusai: állatmese, tündérmese, varázsmese, csodamese, hősmese stb. A mese csodás, fantasztikus elemekkel átszőtt kitalált történet, verses vagy prózai formában egyaránt előfordul. Szereplői fiktív személyek, mint ahogy a történetek tér és idő vonatkozásai is azok. Ennek ellenére valóságosnak hatnak, illetve valóságos szituációkat szemléltetnek. A reális világot elsősorban a hősök képviselik, akik általában elvont típusokat jelenítenek meg (legkisebb fiú, királylány stb.). Az ábrázolt világ is sematikus, a jók és rosszak párharca általában a jók győzelmével ér véget. A mese egy adott közösség morális ítéletét is kifejezi a történet kapcsán felmerülő problémás kérdésekben. Ezek alapján a mese tulajdonképpen a közösség vágyának megtestesülése az irodalomban, a kollektív tudat győzelme a nehézségek felett. Ebben rejlik tanító szándéka. A mesék gyakran előforduló elemei a vándormotívumok (próbatételek, különleges tulajdonságokkal rendelkező segítők, varázsszerszámok, varázsszámok stb.).